Diós mézet sem evett a szülészeten az államelnök

Diós mézet kaptam ajándékba a héten. Legalábbis diós mézet ír a befőttesüvegen, de ahogy elnézem, inkább mézes dió, hiszen sok-sok dió van beletéve a mézbe. Soha nem ettem ilyesmit, egy kicsit furán hangzik e párosítás, de mindenképp meg fogom kóstolni, hiszen a mézet is, a diót is nagyon szeretem, másrészt már csak azért is megkóstolom, mert igencsak kedves baráttól kaptam.
No de lássuk, hogy melyek voltak az ajándékként kapott diós méz előzményei. Néhány nappal ezelőtt az egyik távolabbi városban élő ismerős felhívott telefonon, és arra kért, hogy vigyek egy csokor virágot a barátnőjének egy kedves üzenettel a szülészetre. Megmosolyogtam a dolgot, mert eddig még ilyen „hadműveletre” senki nem kért fel, és nem is így, ilyen formában, illetve nem annak a személynek terveztem virágot vinni, de örültem a felkérésének. Egyrészt azért, mert ha új élet születik, az mindenképp öröm, másrészt ismerem az újdonsült édesanyát, harmadrészt az ismerős azt mondta, személyesen adja vissza az árát, úgyhogy gondoltam, jó lesz, mert amúgy is régen találkoztunk, így nem volt kérdés, hogy vállalom-e a feladatot.
A virágot telefonos segítséggel, azaz közösen választottuk ki. Sajnos abba a hibába estem, hogy hagytam, a virágárus írja rá az üzenetet, ugyanis becsúszott néhány helyesírási baki. Nagyon siettem, de annyira nem, hogy ne írjam újra… Aztán majdnem lobogó hajjal (csak azért nem lobogott, mert nem olyan hosszú) érkeztem a kórház portájához, ott nem találtam senkit, aki továbbíthatta volna a virágot, így továbbmentem az információs irodához. Ott találkoztam egy biztonságival és egy kórházi alkalmazottal. Mondtam, egy kisebb ajándékot szeretnék célba juttatni. Erre azt mondták: szívesen eljuttatják, de ha arról a virágról van szó, ami a kezemben van, akkor nem lehet. Gondolom, látványos lehetett a csalódottság az arcomon, hiszen én is láttam az övékén a „Jaj, szegény fiatal apuka!” mély sajnálatot. Oszt jót is kuncogtam magamban, majd jeleztem a „hadművelet” sikertelenségét, mire megkért az ismerősöm, hogy vigyem el a virágot a nagyszülőkhöz.
Később az egyik kedves kolléganőtől megtudtam, hogy 16 évvel ezelőtt, amikor az ő fia született, már akkor sem lehetett virágot vinni a kórházba. Gondoltam, elég elé vagyok!
A csokrot végül csak este, munka után tudtam célba juttatni, de mindenképp jólesett a hercehurcát és a fárasztó napot úgy zárni, hogy láttam egy csillogó szemű, boldog nagymamát. A mézes diót attól az ismerősömtől kaptam, aki felkért a „hadműveletre”. Csíkban töltött néhány napot, hozta a virág árát és a fáradalmakért a mézes diót. Hiába reménykedtem, hogy lesz alkalmunk egy forró italra a hideg téli napon, ám sietett, így odalett az örömök egy része, hiszen elmaradt a jó hangulatú beszélgetés. Maradt a mézes dió, ami állítólag nagyon jó a megfázás okozta kellemetlenségekre. Ezúton is köszönet érte!
Amúgy pont jókor jött az ilyesmi. Kicsit jobban, mint az államelnökünk kérése, amely arra vonatkozik, hogy a parlament vizsgálja felül azt a törvényt, amely előírja, hogy a medvéket a helységeken kívül is le lehet lőni. Bizonyára az állambácsi sem járt mostanában a csíkszeredai szülészet, azaz a kórház környékén, ahol esetlegesen nemcsak az újszülötteknek örülhetett volna, hanem tájékozódhatott volna arról is, hogy az elmúlt években hány személyt szállítottak medvetámadás miatt az egészségügyi intézménybe. Feltehetően nem is kóricált a székelyföldi települések környékén az erdőkben sem, ahol bár szerencse gyanánt feltaposhatott volna ezt-azt. Sajnos! S az még inkább, hogy néhány száz kilométerről ebben az információs világban sem látszik az itteni helyzet, legalábbis nem valóságosan. Kár! A mézes madzag csak látszatot kelt (részükről is)! A diós méz gyógyít, éltet! Nemcsak a medvéket élteti, hanem a tudósok szerint még a halakat is! A veszélyes medvék pusztítanak, a csalódott emberek továbbra is a helyzet mihamarabbi rendezésében reménykednek!
És mielőtt elfelejteném: Isten éltesse sokáig egészségben, derűben az újszülöttet!

Biró István