Dimén-Varga Tünde: jó, ha értjük, miről szól a sírás

Fotó: Dimén-Varga Tünde Facebook oldala

A drámai reggelek ideje van most a napközikben, óvodákban, a „szereplők” a zokogó gyerekek, pityergő anyukák, kétségbeesett apukák és az óvó nénik, akik egyszerre több síró-rívó kicsit kell(ene) megvigasztaljanak. A szakember azt mondja, hogy ne az elváláskor jelentkező sírás alapján ítéljük meg, hogy szokja-e már a gyermek az új helyzetet.

– Mi az, amit feltétlenül meg kell értenünk a sírás kapcsán?

– A sírás az óvodát kezdő gyerekeknél az elválás okozta szorongásról szól. Érthető és természetes jelenség: egy kisgyerek idegen környezetben, idegen felnőttek és gyerekek társaságában nem szívesen válik el a szeretett szülőtől. Minél kisebb egy gyerek, annál kevésbé érthető számára az egész folyamat, nem tudja, miért hagyják ott őt, mikor jönnek utána, mi vár rá. A beszoktatás, azaz az, hogy a kisgyerekek kezdetben a szüleikkel lehetnek jelen az óvodában, lehetőséget ad arra, hogy megbarátkozzanak az új hellyel és jó élményeket szerezzenek az óvónőkkel, dadusokkal, gyerekekkel. A gyereksírást sok szülő nehezen viseli, de tudnunk kell, hogy ezáltal a gyermek kiadja magából a feszültséget, megkönnyebbül, ha a mellette lévő felnőtt képes arra, hogy a sírását „meghallgassa”. A sírás általában az első napokban a legdrámaibb, utána a legtöbb gyereknél fokozatosan csökken. Ha a gyerek az elválásnál sír, de utána megnyugszik, játszik, részt vesz a tevékenységekben, eszik, alszik, akkor nincs okunk aggodalomra. Jól érzi magát az oviban, csak jobban szeretné, ha az anyukája/apukája is vele maradna.

– Sokszor hallani, hogy ha nem sír egyáltalán a napköziben a gyermek, az sem jó, mert kötődési problémát jelez. Valóban így van?

– Néha valóban így van. De fontos, hogy ne csak a sírás hiányát nézzük önmagában, hanem a mögötte lévő érzelmi állapotot is vegyük figyelembe. Vannak gyerekek, akik nem sírnak ugyan, de belül rettenetesen szenvednek. Ők vagy meg akarnak felelni egy nyílt vagy rejtett elvárásnak, például „nagy gyerek vagy már, nem szabad sírnod”, vagy pedig annyira bizalmatlanok az új helyen, hogy még a sírást sem engedik meg maguknak. Ők rendszerint szomorúak vagy dühösek, sokszor az óvodai személyzet vagy gyerekek közeledését sem fogadják el. Van, hogy az első napokban nem, de utána sírni kezd a gyermek. Ők általában később értik meg, hogy az oviba járás nem egyszeri-kétszeri esemény, hanem az életük állandó része lesz. Van, hogy azért kezd sírni néhány nap után egy kisgyerek, mert ő másra számított és zavarja a gyereksírás, a zaj, időre van szüksége az alkalmazkodáshoz. Néhány gyerek azonban érzelmileg érettebb, a szülőtől való elválás azért nem jelent neki olyan nagy megrázkódtatást, mert tudja, tapasztalta, hogy a szüleiben megbízhat, nem csapják be soha, ezért bizalommal van az óvoda iránt. Vagy a síráson kívül más eszközei is vannak a negatív érzelmei kifejezésére.

– Meddig „normális”? Azaz van-e valamiféle mérce, hogy hány napig, hétig adekvát reakció, ha sír a kicsi elváláskor?

– Általában néhány hét alatt elmarad a reggeli sírás. De fontos, hogy soha ne az elválásnál jelen lévő sírás alapján ítéljük meg, hogy a gyermek beszokott-e az óvodába. Ha a csoportban perceken belül megnyugszik, a társai, az óvónő vagy a játékok felé fordul, akkor teljesen rendben van az is, ha elválásnál még sír néhány hét után is. Tehát a gyermek érzelmi állapota, és ne a reggeli sírás legyen a mérvadó. Lényeges, hogy ne „nyomasszuk”, ne zsaroljuk a gyermeket azzal, hogy ha nem sír, akkor jutalmat kap. Ne neveljük az érzelmei elfojtására!

– Sok szülő aggódik, szorong, megijed, és inkább visszatáncol, és néhány napig nem viszi a gyermeket oviba, napiba, vagy délben elhozza. Rendben van ez így?

– Az attól függ, hogy mennyire szükségszerű a család szempontjából, hogy a gyermek napközibe járjon. Hároméves kor körül már a legtöbb gyermek vágyik gyermektársaságra, és ez szükséges is a szocializációhoz. Az ottalvós napközi azonban nem a gyermekek pszichológiai igénye, hanem a szülők munkavállalása miatt jött létre. Tehát, ha a gyermeknek előbb-utóbb napköziben kell maradnia, akkor nem jó a visszatáncolás, hiszen így csak elhúzódik a beszoktatási folyamat. Ha azonban a szülő vagy egy szerető felnőtt amúgy is otthon van, és úgy látjuk, hogy a gyermek éretlen még a félnapos elválásra, akkor elégséges, ha csak néhány órát tölt az oviban. Különösen nehezen élhetik meg a szeparációt azok a gyerekek, akiknek nemrég született kistestvérük, és anyukájuk otthon van a picivel. Ők úgy élhetik meg, hogy „kidobták a fészekből” őket. Ez elmélyítheti a testvérkonfliktust, ezért érdemes fontolóra venni a rövidebb programot, ha az anya legalább részben tud pihenni és van segítsége.

– Szülőként hogyan, mivel lehet támogatni a gyermeket abban, hogy megszokja az új helyzetet?

– A gyermeknek megnyugtató, ha a szülő nyugodt, magabiztos, derűs és megbízik az óvónőkben. Jó, ha van egy rövid búcsúzási „rituálé”, de a hosszú búcsúzkodás, főleg, amikor a szülő elköszön, elindul, majd a gyermek erőteljesebb sírására újra visszatér, csak megnehezíti az elválást. Segíthet, ha van egy átmeneti tárgy, rongyika, kisebb plüss, kedvenc játék a gyereknél kezdetben. De egy varázspöttyöt, szívecskét is rajzolhatunk egymás kezére, amit megérinthetünk, ha hiányzunk egymásnak.

– Óvónőktől milyen jó „praktikákat” láttál a kisgyerekek megvigasztalásakor? Egyáltalán mi dolga ebben a helyzetben a pedagógusnak, az intézménynek?

– Jó, ha az óvónők személyes módon tudnak közeledni a gyerekekhez, úgy, ahogy azt az adott gyerek igényli. Sok gyereknek kell ebben a korban, időszakban a testkontaktus, az ölelés, ezt a legtöbb óvodában dolgozó meg is teszi. De segítenek a bátorító szavak, a beszélgetés, a jó programok, a közös játék, mesélés, mondókázás, éneklés, a figyelem elterelése, mókázás, a rutinok, szokások. Fontos, hogy egy gyereket se hagyjunk hosszú ideig magányosan sírni, ez rendkívül romboló. Ha a gyerek nem is enged közel magához, szavakkal vagy nonverbálisan jelezzük, hogy ott vagyunk, figyelünk rá és segítünk, ha szeretné. A legtöbb óvónő csodalény. Míg szülőként néha azt érezzük, hogy egy-két gyerekkel sem bírunk, ők sokkal több gyereket simogatnak, biztatnak, etetnek, öltöztetnek, ringatnak álomba, ha úgy hozza a helyzet.

– Olyan is van, hogy délután, amikor a szülő a gyermeke után megy, a kicsi furán viselkedik, újból sírni kezd, vagy rá sem néz. Ez mit jelez? Mi lenne a helyes viszonyulás ilyen helyzetekben?

– A gyermekek sokféle módon fejezhetik ki a nemtetszésüket. Felnőttként viszonyuljunk továbbra is szeretetteljesen, a gyermek közeledési tempóját figyelembe véve. A napköziben töltött idő végtelenül hosszú lehet egy kisgyereknek, ezért jó, ha a délután egy része leginkább róla szól. A hosszú távollét kimerítheti az érzelmi készleteket, szükség van az újratöltésre. Minden gyereknek más az igénye, játszóterezzen, mozogjon, hazaérve bújjon össze, meséljen, játsszon a szülő a gyermekével. A kütyüzés kézenfekvő megoldásnak tűnhet az oviból hazaérve, de kár lenne ezt a kapcsolódás szempontjából oly fontos időszakot a virtuális világban tölteni.

– Van olyan helyzet, amikor például tipegő csoportos, kiscsoportos esetében mégis ajánlott a halasztás, azaz várni még pár hónapot a kezdéssel?

– Igen. Ha úgy tűnik, hogy a gyermeket erején felül megviseli a szeparáció, tartósan visszaesik a fejlődésben, nem eszik, nem alszik – otthon sem –, a hangulata folyamatosan rossz lesz, akkor érdemes megfontolni a csúsztatott kezdést, ha van erre lehetőség. Sok szülő azonban nem engedheti meg ezt magának. Ilyenkor az vigasztalja a szülőt, hogy a gyerekek előbb-utóbb mégis beszoknak, és sokkal rugalmasabbak azokban a helyzetekben, amikor a szülő muszájból és nemcsak a kénye-kedve szerint hagyja ott délutánig az óvodában. Ha a szülő úgy dönt, hogy egy időre kiveszi a gyermeket az óvodából, jó, ha konzultál előtte az óvodapedagógussal, óvodapszichológussal, de végső soron hallgasson a megérzésére, hiszen ő ismeri a legjobban a saját gyermekét.

Asztalos Ágnes

: an accessible web community