„Az öröklődés krónikus, gyógyíthatatlan betegség, mely szexuális úton terjed, és amelyet az emberi gének és a szülők keveredése okoz.” Richard J. Roberts Charles Darwinról azt a legendát terjesztették „jó­akarói”, hogy csak egy mű­kedvelő úri fiú volt, aki kivételes szerencsével részt vehetett egy világkörüli utazáson, amelynek során az evolúció működésének nyilvánvaló bizonyítékaival találkozott, aminek hatására előállt egy olyan magyarázattal, amelyre bárki rájött volna. Talán mondanom sem kell, hogy ez köszönő viszonyban sincs az igazsággal: Darwin szokatlanul keményen tanult és dolgozott, lelkiismeretes és állhatatos volt a tudományos igazság keresésében a tudományágak egész sorában. Az előző cikkekben ismertetett kutatók könyveit és elméleteit mind ismerte, különösen Lyell, Linné és Humboldt volt rá nagy hatással. Darwin tehát geológiából és botanikából nagyon alaposan felkészült. Volt azonban egy terület, amelyet valóban kevésbé ismert, és ez lett az elméletének legsebezhetőbb pontja. Keveset tudott az öröklődésről, és persze semmit annak genetikai hátteréről, pedig az evolúció a gének szintjén működik. Ő egy ún. keveredő öröklődést feltételezett, amelynél a szülők átlaga érvényesül: pl. egy magas férfi és egy alacsony nő gyermeke közepes magasságú lesz. Pedig volt egy részterület, ahol sokkal alaposabban dokumentálódhatott volna, ha mástól nem, hát a nagyapjától, Erasmus Darwintól, aki különös figyelmet szentelt azoknak a változásoknak, amelyeket a szándékos emberi beavatkozás idézett elő az állatoknál és a növényeknél. Ezen a területen, amit nevezhetnénk „alkalmazott genetikának”, az emberiségnek sok ezer éves tapasztalata volt már. 1879-ben Don Marcelino Sanz de Sautuola műkedvelő régész a Pireneusokban található Altamira-barlangban keresett ősi tárgyakat. Néhányszor magával vitte a kislányát, Mariát is, aki a barlangban játszott, amíg az apukája kutatott. Egyik nap a kislány felkiáltott: „Mira, Papa! Bueyes!” (Nézd, Papa, ökrök!) Egy bámulatos, több színnel festett bivaly díszítette a barlang alacsony mennyezetét. Az alapos kutatás további festményeket tárt fel, és a szakértők nagyjából 14 000 évesre becsülték a korukat. De a képek olyan megdöbbentőek, annyira erőteljesek és olyan jó állapotban voltak, hogy eleinte sok kutató nem hitte el ősi voltukat. Történetünk szempontjából az is lényeges, hogy egyértelműen látszik: az ismeretlen művész – egy vadászó-gyűjtögető törzs tagja – nagy tisztelettel tekintett az állatokra, mintha a vadász és a zsákmány tulajdonképpen társak lennének. I. e. 7500 körül Közép-Törökországban felépült az akkori világ valószínűleg legnagyobb települése: Catal Hüyük. Körülbelül 8000 lakosa lehetett, de még nem alakult ki a munkamegosztás… ahogy az egyik ott dolgozó régész megjegyezte, „mindenki tette a maga dolgát”. A Catal Hüyük-i házak és a néhány nagyobb középület falán viszont már olyan ábrázolások láthatók, amelyeken az emberek bikákat, vaddisznókat és más állatokat kínoznak. Ezek az emberek már nem társukként tekintettek az állatokra, hanem uralkodni akartak fölöttük és felhasználni őket. Ez az új viszonyulás vezetett el az állatok háziasításához. A következő kétezer évben előbb a birkákat és a kecskéket, majd a marhákat és a sertéseket szelídítették meg. Az ember ezeknek az állatoknak az egész élete fölött átvette az irányítást. És amint a háziasított állatoknak már nem kellett megvédeniük saját magukat – hisz megvédték őket a ragadozóktól az emberek –, új fizikai tulajdonságaik alakultak ki: szelídebbek lettek, kövérebbek, gyapjasabbak, jobban tejelők – igaz, általában csökkent az intelligenciájuk. Ez a „találmány” a szellemi fejlődés újabb ugrásait is katalizálta, hisz az emberek már érdekeltek voltak abban, hogy jobban megismerjék és a maguk javára hasznosítsák a természet szabályait. Hasznos volt például tudni, hogyan szaporodnak az állatok és hogyan lehet szabályozni, hogy a gyapjasabb birkák szaporodjanak jobban. Ezzel kezdődött az, amit ma természettudománynak nevezünk, ám természetesen módszer és elmélet nélkül, pusztán tapasztalati úton szerzett ismeretekkel. A genetika története is ezzel kezdődik: a szelekciós nemesítés korszakával. A pásztorok szabályozni kezdték állataik párzását: kiválasztották a „legjobb” példányokat és azokat pároztatták, a „legrosszabbaktól” pedig megszabadultak. Még a Bibliában is van egy részlet, amely gyönyörűen ábrázolja az okosabb pásztorok tapasztalati „genetikai” és matematikai tudását. A Genezis könyvének 30. része meséli el Jákob és Lábán történetét. Jákob nagybátyjánál, Lábánnál szolgált hét évig pásztorként, cserében pedig „mindössze” annyit kért, hogy ő tarthassa meg a „pettyegetett” bárányokat, míg Lábáné maradnak a tiszta fekete bárányok. A bibliai történet meg van fűszerezve még leánykéréssel és némi zsidó csalafintasággal, de szempontunkból a lényeges az, hogy Jákob és Lábán abban egyeztek meg, hogy kétfelé választják Lábán juhait, az egyik nyájban lesznek a tiszta fekete juhok, a másikban meg a tarkák. Lábán fizetsége pedig a két nyájban született tarka bárányok voltak. Egyszerű matematikával is belátható már, hogy Jákob mindenképp jó üzletet kötött, de tulajdonképpen Jákob még ravaszabb volt, ti. ő ismerte azt az „öröklődési szabályt”, hogy a tarka juhoknak mindig tarka bárányai lesznek, de a feketéknek is gyakran születnek tarka bárányaik. Így szolgálati éveinek lejárta után Jákob gazdagabb lett apósánál. A görögök viszont már igazi öröklődési elméleteket is kiagyaltak. Először is föltettek egy alapkérdést: vajon miért hasonlítanak a gyerekek a szüleikre? Igaz, hogy az éles szemű és nyelvű Szókratész megjegyezte, hogy azért nem mindig hasonlítanak, de lényeg az, hogy mint oly sok mindenre, erre is rácsodálkoztak, és komolyan keresték a választ. Az ókor legnagyobb orvosa, Hippokratész is természetesen sokat töprengett az öröklődésről. Ő olyan nagy hatású gondolkodó volt, hogy érdemes egy kicsit jobban megismerni. Az i. e. 4. század vége hozta meg a görög orvostudomány nagy virágzását, elsősorban a kószi Hippokratésznek és iskolájának köszönhetően. Hadat üzentek a divatos spekulatív orvostudománynak és a közvetlen tapasztalatokon alapuló orvoslást támogatták és űzték. Azt javasolták, hogy az orvosok alaposan figyeljék meg a betegségek lefolyását, és azokból vonjanak le következtetéseket. A tapasztalásnak és konkrét esetek megfigyelésének ez a módszere a legvilágosabban az Epidémiák első és harmadik könyvében fogalmazódik meg. Hippokratész ezekben a művekben 42 kóreset leírását adta meg, amelyeknek több mint fele halálos kimenetelű volt. A leírások szűkszavúak, de minden lényegeset magukba foglalnak. Ilyen jellegű és színvonalú kórtörténetekkel nemcsak az ókorban nem találkozunk többet, de jó ideig még azután sem. Az Utasítások című kis művében Hippokratész külön írt arról, hogy az orvosnak hogyan kell viszonyulnia a beteghez, függetlenül attól, hogy számíthat-e valamilyen anyagi előnyre vagy sem. Úgy gondolta, hogy a beteg bizalma, az orvossal való elégedettsége már önmagában is gyógyító hatású. Ebben az összefüggésben olvashatók a híres szavak: „Ahol emberszeretet van, ott a mesterség szeretete is megvan.” Hippokratész tehát az orvosi etikát egyenesen gyógyászati követelménynek tartotta. Ezzel egyfelől a görög orvosok magas erkölcsiségéről tett tanúbizonyságot, másfelől annak felismeréséről – amit a modern gyógyászat is teljes mértékben elfogad –, hogy a gyógyítás eredményességéhez a lélektani tényezőket is figyelembe kell venni.