Csak ha visznek?

Szeretem a statisztikákat. Azzal, hogy a számok nyelvére fordítják le a valóságot, megfoghatóbbá, összehasonlíthatóvá, elemezhetővé és értékelhetővé teszik azt, ugyanakkor irányt is mutatnak. Az órám rögzíti, mennyit alszom naponta, és azt is, hányat lépek, a telefonom pedig minden vasárnap délután kiírja, hogy az adott héten hány órát görgettem átlagosan naponta a kék-fehér közösségi oldalon. Elárulom, általában kettőt, de gyakran akár hármat is.
Két-három óra naponta az ébren töltött óráimnak körülbelül a 15 százaléka, a fiam által óvodában töltött időnek nagyjából a fele, egy hosszabbacskának számító film teljes időtartama, de ennyi idő alatt a dobostorta 9 lapját is meg tudom sütni – lemértem. Ezek alapján nagyon soknak tűnik a napi 2-3 óra, különösen, hogy ez az online világnak csak egy apró szeglete, hiszen mellette még ott vannak az e-mailek, különböző hírügynökségek és hírportálok, videomegosztók, üzenetküldő alkalmazások stb. Ha viszont azt nézzük, hogy ez gyakran melléktevékenység utazás, várakozás közben, hogy több oldalt és csoportot adminisztrálok, hogy a munkánk végzéséhez elengedhetetlen a tájékozottság, és hogy a családi és baráti kapcsolatok tartásának egyik színtere, akkor talán barátságosabb lehet a megítélése.
Egy másik fontos statisztikát már múlt héten olvashattak lapunk egyik tudósításában: a mellrák kialakulásának rizikófaktorait 50-ből csupán egy hazai nő ismeri, az emlő bőrvizsgálatát, ami a legegyszerűbb és legolcsóbb módszer 10-ből csupán 1 végzi, és azok közül, akik végzik, csupán egy végzi helyesen. Ha valami elváltozást éreznek, akkor 10 százalékuk megy az orvoshoz az első hónapban, 20 százalék az első 6 hónapban és a többi csak később. Így fordulhat elő, hogy nálunk jellemzően a mellrákban megbetegedők diagnosztizálásakor a betegség már 80 százalékos előrehaladottsági állapotban van, amit ugyan kezelni még lehet, de gyógyítani már nem.
Épp az elmúlt két hónapban végeztettem el az én életkoromban javasolt szűrővizsgálatokat. A két hónapnak természetesen nem minden percét töltöttem ezzel, de körülbelül ennyi idő telt el az között, hogy eszembe jutott, hogy a várandósság lejártával a vizsgálatok is elmaradoztak, ezért érdeklődtem a javasolt szűrésekről a háziorvosomnál, illetve az utolsó lelet kézhezvétele között. Közben volt olyan szakorvos, aki őszintén megdicsért engem, és a háziorvosom is, amikor közöltem, hogy nincs panaszom, csupán szűrésre jöttem. De hogy maradjunk az erre fordított időnél: a két hónap alatt körülbelül ötször telefonáltam, és összesen három órát fordítottam a vizsgálatokra az odavezető úttal és várakozással együtt. Igen, épp annyit, amennyit máskor egy nap alatt Facebookozok. A különbség csupán annyi, hogy ezt évente csak egyszer kell megismételni.
Szoktunk panaszkodni, hogy az egészségügyi rendszerünk leterhelt, és olyan hosszúak a várólisták, hogy panaszaink maguktól meggyógyulnak, mire sorra kerülünk. De a szűrővizsgálatoknak épp ez a lényege, hogy nem szorít az idő, nem kell sajgó foggal, dagadó bokával éjszakákon át szenvedni a sorunkra várva, hanem nyugodtan élhetjük mindennapi életünket az időpontkérés és a tulajdonképpeni vizsgálat között, legyen az két hét vagy akár hat. Ugyancsak elterjedt mondás, hogy én oda nem megyek, csak ha visznek, holott az orvosok nem győzik hangsúlyozni, hogy könnyebb megelőzni a bajt, mint kezelni, és a korai felismerés életet menthet. Talán évente egyszer kitelik az időnkből, hogy javítsunk a statisztikán. Nem a számokért, magunkért.

Háromszéki Eszter

: an accessible web community