Egyre gyakrabban találkozni etnikailag vegyes párokkal vagy házassággal, s az emberek folyamatosan felülvizsgálják a nem „hagyományos” kapcsolatokról kialakul percepciójukat, a hozzá való viszonyulásukat. Mindemellett az etnikumhoz kötődő határok – ezek kijelölése, fenntartása és a róla való egyezkedés – fontos szerepet játszhat a partnerválasztásban. Hogyan alakulnak az etnikumközi kapcsolatok a mai szocio-kulturális környezetben? Melyek a kihívások? Vagy az elégtételek? Milyen jellemzők teszik különbözővé/hasonlóvá az azonos etnikumhoz tartozó párok kapcsolatához? Végeredményben csak egy újabb különbség? Néhány pár saját élettapasztalatáról számol be. Ioana Moldovan felvételei és szövege. Amikor Mohamad az első üzenetet írta neki az egyik online találka-applikáción, 2016-ban, Cristina már torkig volt az idegenekkel való érintkezés negatív tapasztalataival ebben a közegben. S főleg azoknak a romániai nőkről kialakított képével. Úgyhogy eleinte esélyt sem adott neki. Pár hónappal később Mohamad újra jelentkezett. Jó passzban kapta, viccelődik Cristina, és válaszolt neki. Pár napra rá megvolt az első randi. Mohamad 2007-ben érkezett az országba, egyetemre járt. Nagyjából akkor, amikor Cristina, ugyancsak egyetemi tanulmányai okán Pitești-ről la Bukarestbe költözött. Mohamad édesapja már 1992 óta Romániában tartózkodik, édesanyja azonban nem tudott beilleszkedni és rövidesen hazaköltözött Szíriába. Párszor találkoztak, ettől kezdve kapcsolatuk kibontakozott. Még nyaralni is együtt mentek, Cristina szerint ez hozta őket közelebb egymáshoz. Másfél hónapig azonban Cristina nem jött rá, hogy Mohamad tökéletesen érti a román nyelvet. Mivel a fiú szívesebben beszélt angolul,azt feltételezte, hogy nyelvi nehézségei vannak.

– Ez idő alatt mással beszéltem telefonon róla, románul, feltételezve, hogy nem érti – nevetgél Cristina.

– El tudod képzelni, mennyi baromságot hordtam össze róla az anyámnak vagy még ki tudja, kinek. Azzal vigasztalja magát, hogy rosszat nem mondhatott róla, ugyanis Mohamad jó benyomást keltett benne. Akkor érte a meglepetés, mikor egy bútorüzletben Mohamad eszmecserét folytatott románul az eladóval, majd szerényen megjegyezte: – Boldogulok.

Ez akkoriban történt, amikor Cristina felújította nemrég vásárolt lakását, Mohamad pedig gyakran segített neki ebben. Szeretett fával dolgozni. Nagyon sok bútordarabot abban a házban, amelyben most laknak Mohamad készített vagy restaurált. – Nem volt fizetéstől fizetésig érő költségvetésünk, közben mindig csináltunk valamit – számolt be Cristina. – Ő segített abban, hogy lassan-lassan pontra tegyem a lakást. Én nem vezettem, s ő jött velem ide meg amoda, hogy ezt-azt beszerezzünk. Nem tudom, hány férfi képes arra, hogy hétvégéről hétvégére padlócsempét vagy asztalt vásárolni járjon – mondja Cristina elismerően Nadimról, így nevezik a fiút a közeli ismerősök. Nadim azt is elmondja, hogy miért tette. – Én damaszkuszi vagyok, ott a Mohamad vezetéknév és keresztnév is ugyanakkor. Mikor a tanár Mohamadot szólítja, a fél osztály jelentkezik. A Nadim könnyebb, mindenki így ismer – mondja. Az egyetlen kivétel az édesanyja.

A Cristina lakásán való együttdolgozás felébresztette a lányban a belsőépítészet iránti szenvedélyt. Volt érzéke az alkalmazott művészetekhez, de eddig inkább a ruhatervezés vonzotta.

– Ő rátalált egy szenvedélyre, nekem megvolt a famunka iránti szenvedélyem és a valahogy összefonódott a kettő – mondja Nadim.

Azt a lakást is, amelyben most vannak, ők rendezték be. – Ma már kétnaponta jön egy-egy újabb ötlettel, hogy mit változtassunk és hol – nevet a fiú, s azzal csillapítja a lányt, hogy könnyebb beszélni róla, mint megcsinálni. Azon viccelnek, hogy még van egy közös szenvedélyük: – Ő szeret főzni, én meg imádok enni – nevet Cristina. Nadimnak valóban szenvedélye a főzés, van egy YouTube-csatornája is, ahol bemutat vagy kikísérletezik mindenféle egyszerű receptet, amit könnyen és gyorsan elkészíthetsz. – Én nem nagyon főzök, mert ez az ő szenvedélye, én inkább a reggelit készítem el. S azt sem mondhatom, hogy imádja a román konyhát. Megeszi azt is, de ha elkészítek például egy fazék káposztát valamivel, ő egyszer eszik belőle, a többit pedig én kell megegyem. Szereti viszont a savanyított leveseket, a csorbákat, kedvence a csirkehússal készített görög csorba.

2017 nyarán Nadim elvitte Cristinát Törökországba, hogy ismerje meg családja többi tagját. Az édesanyja kénytelen volt elhagyni Szíriát a háború miatt, s most menekültként él Törökországban. Szokatlan dolog a muszlimoknál, hogy hazaviszed bemutatni a barátnődet. De a Nadim anyja nyitott volt, noha vallásos asszony, aki rendszeresen imádkozik és megtartja a ramadán alatti böjtöt. – Anya szerint nem kell kényszeríteni a gyereket, hogy valakit vegyen el, vagy menjen hozzá – mondja Nadim. – „Az ő élete, ha jó neki otthon, akkor boldog. Ha nem boldog, hozzám jön haza azzal, hogy én választottam neki azt a lányt, s lám hová jutott miattam”, ezek anyám szavai. Mégis azt mondta minden ismerősének, hogy a fiatalok Isten előtt összeházasodtak. Ezt egyébként egy év múlva meg is tette Nadim és Cristina.

– Én akkor tudtam meg, hogy férjhez megyek – nevet Cristina. – Hallottam, hogy elhangzik a nevem a közte meg az anyja közötti beszélgetésben, s rákérdeztem: mi van velem? „Semmi, csak az esküvőnkről beszéltem, válaszolta Nadim.

Az esküvőt szintén Törökországban tartották, 2018-ban, mert Nadim anyja nem hagyhatta el az országot. Szerény ünnepség volt, csak a család volt jelen: Cristina anyja, valamint a Nadim anyja, nővére és unokaöccse. – Ha hagyományos esküvőt tartasz az imámnál, az ünnepélyesebb. A miénk viszont, menekültek, gyakorlatilag turisták lévén, csak szerény volt, gyakorlatilag az ebédlőben tartottuk – számolt be Cristina.

Cristina derül azon, amit kiskorában mondogatott neki az anyja: – Bárkihez hozzámehetsz, csak muszlimhoz ne. Megismerve azonban Nadimot, és látva, hogy „jó fiú, mindent megcsinál”, megváltoztatta a véleményét. – Módfelett szereti, s minduntalan hozzánk fordul, főként hozzá – mondja Cristina. Cristina úgy tartja, hogy Nadim nagymértékben európaiasodott, s ez zavarja kissé az apját. – Nem mondhatom, hogy… románabb, mint arab, de sokkal európaibb. Ha szabadságra utazunk valamerre, voltunk már Franciaországban, látszik rajta, hogy jobban érzi magát, mint egy arab országban. Én így érzem. – Valahol ez volt a mélyben – mondja Nadim –, nem azért hagytam el Szíriát, mert nem élhettem ott, hanem azért, mert nem akartam ottmaradni, még nem volt háború. Ott inkább az dívik, hogy én nem tudom kinek a barátja vagyok, meg nem tudom, ki az apám, én meg nem szeretem ezt a fajta embert. Azt hitte, hogy Romániában, Európában lévén, nyitottabbak az emberek. De itt is érték meglepetések. Elmesélte, hogy miután szakított volt barátnőjével, megbotránkozva értesült róla, hogy válásuk egyik oka volt, hogy a lány családja nem fogadta el a köztük lévő kulturális és vallási különbségeket.

– Mióta megismert engem és jobban kezdte beszélni a román nyelvet, no meg anyámmal is kezdett találkozgatni, meg a vidéki emberekkel, rájött, hogy a mostani Románia teljes mértékben más, mint az egyetemistakorában megismert Románia.

Ha nem érted mit mondanak, az emberek kedvesebbnek tűnnek. Sem a lány, sem Nadim nem hívő ember. – Egyikünk sincs oda a vallásért, a hagyományokért, megtartjuk a karácsonyt, mert mindenki megtartja – mondja Nadim. – Cristina például azt sem tudja, hogy mikor van a ramadán, mikor vannak ott ünnepeink, mert én sem tartom számon. Olykor a tévében látom, hogy mi történik, s akkor eszembe jut, hogy hívjam fel az anyámat. Mindez azt eredményezi, hogy a nézeteltérések oka megszűnjön. De nem az összes. – Nadim nem hisz a névnapokban – mondja Cristina kissé csalódottan. – Még bár egy Isten éltessen sem hangzik el, nemhogy ajándékot kapjak – vigasztalja magát. – Nem, tényleg nem értem – toldja meg kurtán Nadim.

Cristina és Nadim gyereket vár. Fiút. – Lám, azt hiszem, itt előbújik ez a vallás dolog – mondja Cristina. S beszámol egy, még a kapcsolatuk elején zajlott szóváltásról, mikor Nadim kijelentette: „a mi gyerekünk automatikusan muszlim lesz”. Mert a muszlimoknál az apa vallását követik. – Én nem akartam megkeresztelni a gyereket – mondja a lány –, azt mondtam, hogy mikor majd ő maga megérti, hogy mi a vallás, a hagyomány, döntse el ő maga, hogy mi akar lenni.

Volt már szóváltás a név kapcsán is. – Nem szereti a román neveket – mondja Cristina –, számomra pedig a keleti fiúnevek durvának hangzanak, semmi dallamosság nincs bennük. – Valami általánosabbat szerettem volna – fűzi hozzá Nadim –, ne legyen nagyon jellegzetes, a név alapján ne tudják, hogy muszlim, vagy hogy Romániából való. Mohamadnak vannak már személyes tapasztalatai arról, hogy mennyi gondot okozhat egy muszlim név. Főleg utazáskor.

– A repülőtéren mindig random check vagyok – jegyzi meg frusztráltan Nadim. – S nemcsak a poggyászra, hanem drogra, bombára, minden hülyeségre.

– Mikor látják az útlevélben, hogy Mohamad, tizenötször is ellenőrzik – fűzi hozzá Cristina. Keleti, de kevésbé jellegzetes nevet kerestek. Két opció maradt, Ayam és Liam. – Gyakran azt álmodom éjszaka, hogy a gyermeket Ayamnak hívják, nem Liam-nek – mondja Cristina.

Cristina mindig úgy tartotta, hogy nincs szüksége arra, hogy apja is legyen a gyerekének, ha nem érzi magát jól száz százalékban mellette. Ezt a szülei közötti kapcsolat tapasztalata okán mondja. – Mikor eldöntöttük, hogy gyereket vállalunk, azért tettük, mert ugyanaz a mentalitásunk a nevelésről, arról, hogy mit jelent a minimális jóérzés, s mert erkölcsi szempontból azonos hullámhosszon vagyunk – mondja a lány. Hozzáfűzi, hogy nem fontos számára a pénz vagy a hírnév, hanem inkább az, hogy partnere oké legyen, jellemes és érzelemgazdag. Meg hogy végül mindezt Nadim személyében találta meg. – Mi az a fajta pár vagyunk, aki – lehet, hogy másnak unalmasnak tűnik – mindent együtt csinál. Az öt év alatt azt hiszem kevesebbet, mint egy hetet nem aludtunk egy födél alatt. Együtt hozzuk meg a döntéseket, nagyon együtt vagyunk – mondja Cristina. Most csak arra vágynak, hogy nyugodtan éljenek.

– Eljutottunk arra a pontra, hogy már csak csendre, békére vágyunk, hogy gyermekünket szép környezetben nevelhessük.

 

A Common Ground nyolc dokumentumfotóban elmesélt történetet jelent arról a közös terepről, amelyet különböző etnikumú emberek keresik a helyüket. A fotókat Fodor Zsuzsánna, Ioana Moldovan, Andrei Pungovschi, Mircea Reștea és Bogdan Dincă készítette. A Documentaria projektjét a News Spectrum Fellowships és az International Press Institute támogatta. Link a teljes projekthez: https://www.commonground.documentaria.ro/wp/