Egyre gyakrabban találkozni etnikailag vegyes párokkal vagy házassággal, s az emberek folyamatosan felülvizsgálják a nem „hagyományos” kapcsolatokról kialakul percepciójukat, a hozzá való viszonyulásukat. Mindemellett az etnikumhoz kötődő határok – ezek kijelölése, fenntartása és a róla való egyezkedés – fontos szerepet játszhat a partnerválasztásban. Hogyan alakulnak az etnikumközi kapcsolatok a mai szocio-kulturális környezetben? Melyek a kihívások? Vagy az elégtételek? Milyen jellemzők teszik különbözővé/hasonlóvá az azonos etnikumhoz tartozó párok kapcsolatához? Végeredményben csak egy újabb különbség? Néhány pár saját élettapasztalatáról számol be. Ioana Moldovan felvételei és szövege. Hét évvel ezelőtt Sándor elhagyta Marosvásárhelyt, a jelentős magyar közösséggel rendelkező várost egy állásért a Nagyszebeni Filharmóniánál. Trombitás. A klasszikus repertoár mellett skát is játszik a Suburbia 11 nevű zenekarban. 2017-ben Corina egy terv prototípusán dolgozott, egy olyan applikáción, amelynek segítségével rákereshettél városod valamennyi eseményére. Posztolta Sanyi – mert így nevezi röviden Corina, akárcsak a barátai – bandájának egyik koncertjét is. Sándor valami módon rájött, hogy a lány a bejegyzés szerzője és ráírt a Facebook-on.

– Láttam a profilképét, aranyosnak találtam és meghívtam a koncertre – emlékszik a történtekre a fiú.

– És elmentem – mondja a lány a mosolyogva –, s rám se hederített. Az említett este történéseinek percepciója kissé különbözik kettejüknél. A lány egyik barátnője társaságában érkezett a koncertre, Sanyi egyik barátja – aki a banda menedzsereként mutatkozott be – fogadta őket, és elvette tőlük a jegyek árát. Csupán a koncert után ismerkedtek meg. – Egész este be nem állt Corina barátnőjének a szája, csak ő beszélt, mi csak amúgy üldögéltünk mellette és néztük egymást. Nem sokat beszélgettek. Így hát másnap is találkoztak. Két hét múlva összebútoroztak. – Tévedésből – mondja nevetve Corina –, kommunikációs zavarból. – Tényleg így volt, de szerencsés volt a dolog – fűzi hozzá Sanyi. Sándor albérletben lakott egyik barátjával, Corina pedig mindegyre felkereste és együtt töltötték idejüket. Egyszer Sanyi azzal állt elő, hogy költözni szeretne, egy tágasabb helyre, ahová a lány is gyakrabban járhatna, ahol többet maradhatna, s ahol csendben magukra lehetnek. Corina úgy értette, arra vágyik, hogy összeköltözzenek. – Elvben olyan helyre akartam költözni, ahol egyedül lehetek, s ahol meglátogathat a lány – mondta Sanyi. – De nem volt hozzá szíve, hogy ezt megmondja, így hát maradtam – nevet Corina. Beköltöztek abba a lakrészbe, amelyben most is laknak, egy kertes ház első emeletén, az udvarban játszik a két, menhelyről örökbe vett kutya. Remélik, jövőre beköltözhetnek a Kisdisznódon közösen épített házba. A városon kívüli helyet választottak, közelebb a természethez, mert mindketten nyugodt életre vágynak a legjobban. – Az új ház közelebb van az erdőhöz – mondja Corina –, mert rájöttünk mindketten, hogy Boti számára rendkívül fontos, hogy naponta ne csak egy órára vigyük ki a parkba, hanem olyan helyen éljünk, ahol bármikor kint lehet. Boti a Botond rövidítése, nyolchetes gyerekük viseli ezt a nevet. Corina már kezdetben azt akarta, hogy a gyerek az apja családnevét viselje, Medve, s az elhatározás boldoggá tette Sanyit, főként, hogy a lánytól jött az ötlet. Corinának nem tetszik a kettős családnév, nem tetszik, ha olyan gyereket lát, aki egyaránt viseli az apja meg az anyja családnevét. – Erről az ugrik be nekem, hogy nem tudtak megegyezni, nem tudtak kompromisszumot kötni –, mondja. – Így hát én akartam – fűzi hozzá, mintegy beismerve, hogy nem vágyik arra s nem is okoz különösebb örömet számára, hogy megtartsa a nevét, amit továbbadhasson. – Ráadásul az én nevem érdekesebb – bosszantja Sanyi. Corina ráhagyja. – Az én családnevem Oltean, és ez olyan… nem túl reprezentatív, mert nem is vagyunk oltyánok – nevet Corina. A keresztnévről nem beszéltek, arról, hogy román legyen-e vagy magyar. Magától értetődő volt, hogy találnia kell a családnévhez.

– Olyan nevet akartam, amit magyarul is, románul is ugyanúgy olvasnak ki – mondja Corina –, hogy ne keserítsük meg az életét olyan névvel, amit nem tudnak kiejteni.

Sokat keresték a nevet. Most vannak némi kételyei. Valahányszor valaki megkérdi, hogy hívják a kicsit, s ő rávágja, hogy „Botond”, visszakérdeznek: „Hogy?”. – Hát mondhatják neki azt, hogy Boti – vigasztalja Sándor, ugyanis a Botond név náluk közismert. – Ha majd elmegy Kolozsvárra, s ott bemutatkozik, hogy Botond, senki nem fog csodálkozni – fűzi hozzá Corina. Sanyi megint csak a dolog jó oldalát látja, s azon viccelődik, hogy az egyetemig majd megoldja valahogy a gyermek. Az tervezik, hogy Kolozsvárra, Budapestre vagy Nagyváradra küldik tanulni, „mert ott többen vannak”. Otthon, egymás között románul beszélnek. Néha kihívásokkal szembesülnek a kommunikáció során. – Valamennyi általam ismert magyar közül Sanyi beszéli legjobban a román nyelvet, nehezen jössz rá, hogy nem ez az elsődleges nyelv számára – mondja Corina –, de még így is néha kommunikációs korlátokba ütközünk. – Gyakran nem találom a szavakat, s akkor más szavakat használok, vagy más nyelven mondom, de közösen valahogy kibogozzuk – jegyzi meg Sándor. Olykor ez felejthetetlen pillanatokat okoz. – Soha nem felejtem, mikor először mondta, röviddel megismerkedésünk után, miközben autóztunk: „doamne, uite ce frumoase sunt norile”. [Istenem, de szép a felhők!] Mindketten nevetnek.     Úgy tervezték, hogy Botonddal egyikük románul, a másik magyarul beszél. Corina nem beszél magyarul. Mielőtt várandós lett volna, úgy egy fél évig Skype-on magyar nyelvleckéket vett hetente kétszer egy barátnőjétől és annak magyar anyjától. Többnyire társalogtak. Noha nagyon nehéznek tűnik számára a magyar nyelv, hosszútávon azt tervezi – főként, hogy megérkezett Botond is –, hogy megtanulja. – Sanyinak hiányzik a magyarul való beszélgetés, mert nincs kivel beszélnie, s szép volna, hogy mi beszélgessünk vele. Beismeri, hogy ráadásul frusztrálja az, amikor Sanyi róla beszél a gyermekkel, s ő nem érti. Vagy amikor a kutyákhoz szól.   A nyelv és a kulturális identitás nyomása úgy tűnik, hangsúlyosabbá vált Botond születésével. Eleddig nem volt ez téma a családban, kivéve a Sanyi nagyapja által tett megjegyzést, miszerint „nagyon szép ez a lány, de mégsem magyar”. Most meg Sándor anyja azon aggódik, hogy miként fogja megtanulni a kicsi a magyar nyelvet. – Ha már magyar nevet adtunk neki, mindenképpen meg kell tanulnia – mondja Sanyi –, mind ezzel rágja a fülemet. Honnan tudja majd meg, hogy ki a nemzeti költő? Azért aggódik az anyja, hogy nem közvetíti számára senki a magyar kultúrát. Ami az iskolát illeti, Sanyi számára „a legfontosabb, hogy jó iskola legyen”. Corina is ugyanazt akarja. Nem zavarná, ha Botond magyar iskolába járna, de lévén, hogy kis létszámú a nagyszebeni magyar közösség, kétli, hogy oké iskolát találna. Corinát és Sanyit a zene iránti szenvedély hozta össze. S ezt a szenvedélyt szeretnék átadni Botondnak is. – A terhesség egész ideje alatt fesztiválokra jártam vele – nevet Corina, aki várandósan szerepel a Suburbia 11 bandát népszerűsítő klipben, egy függőágyban ringatózva, idén júliusban, a marosvásárhelyi Mezítláb a fűben fesztiválon. – Szeretünk fesztiválokra járni – mondja Sanyi. – Corina segíti a bandát, ő foglalkozik a népszerűsítésünkkel, így hát gyakran dolgozunk együtt. – Sokszor előfordul, hogy egyszerre legyünk ott egy-egy rendezvényen, én mint szervező, ő mint résztvevő – fűzi hozzá Corina.

– Nagyon szeretem, mikor ez előfordul, nagyszerű, mikor elutazunk egy fesztiválra, én végzem a saját dolgom, ő is a sajátját, majd találkozunk a nap végén.

  A Common Ground nyolc dokumentumfotóban elmesélt történetet jelent arról a közös terepről, amelyet különböző etnikumú emberek keresik a helyüket. A fotókat Fodor Zsuzsánna, Ioana Moldovan, Andrei Pungovschi, Mircea Reștea és Bogdan Dincă készítette. A Documentaria projektjét a News Spectrum Fellowships és az International Press Institute támogatta. Link a teljes projekthez: https://www.commonground.documentaria.ro/wp/