Bőröndnapló 162.: Toszkána varázsa

HN-információ
Aki járt valaha Olaszországban, az ámulva fedezhette fel – legalábbis nekem ez volt az első csoda, amelyre ott felkaptam a fejem –, hogy amikor hegyek között járunk, márpedig arrafelé gyakran megtörténik az ilyesmi, hisz az Alpok északon, Dolomitok néven, és az Appenninek végig a csizma hosszában uralják a felszínt, bármerre tekintünk, a hegyoldalra felkúszó települések, meg a hegyek ormán csücsülő templomok és tanyák láthatók mindenütt. Tündéri látvány, ami kérdéseket vet fel: „A franciskánus föld. Csupa hegyi város. Nálunk az emberek mindig a völgyekbe építkeztek, a hegyek alá, itt pedig fel a hegyre, a síkság fölé. Vajon miféle ősi ellenség képe élt az alapítók idegzetében, micsoda iszonyat elől menekültek mindig felfelé, a meredek sziklák oltalmába? Ahol a síkságból egy domb nőtt ki, oda mindjárt várost építettek.” (Szerb Antal) Különösen igaz ez arra a területre, mely Toszkána, Umbria és Lazio találkozásánál fekszik, és amelynek néhány gyöngyszemét látogattam meg nemrég. Egyes részein már jártam, ezért most nemcsak a legutóbbi, hanem az összesített élményeimet fogom felsorakoztatni. Ha képekben gondolkodnék, és nem kizárt, hogy még megteszem, akkor lehetne egy egész fejezet képsorozattal, amely a hegyoldalon felfutó és/vagy a hegytetőre biggyesztett városkákból áll. És nem véletlenül használtam a városka kifejezést, annak ellenére, hogy néha csak pár száz lakosú településről van szó. De hadd adjam át a szót megint Szerb Antalnak: „És itt minden hely város. Spello például otthon nyomorult kis falu volna – itt mégis szabályos város, katedrálissal és kávéházzal, sokkal inkább város, mint például Szolnok vagy Hatvan. És bizonyára egy nagy festő született benne, vagy egy nagy csatát vesztettek el mellette.” Vagy kétezer éves színháza, esetleg középkori múzeuma, de legalább egy nyavalyás világhírű festménye van – teszem hozzá. Különben Spello lakosainak száma ma 8600 körül van, meg római korból megmaradtak hatalmas falai, impozáns kapukkal. Itáliának ez a régiója az ősidőkben Etrúria névre hallgatott, mert az etruszkok lakták. Itt azért érdemes megállni egy pillanatra (illetve többre), mert rendszerint hajlamosak vagyunk kifejezetten a rómaiaknak tulajdonítani mindazt, amivel ebben az országban találkozunk. Az igazsághoz ellenben hozzátartozik, hogy volt arrafelé élet előttük is. Az etruszkok eredete igen vitatott, több elmélet is született arról, vajon honnan jöttek. Mert a nyelvük nem indoeurópai, mint az itt élők jelentős részéé, kultúrájában pedig sokféle hatás keveredett. Valószínűleg több törzs – a görög, itáliai, egyiptomi, szír-föníciai, mezopotámiai, indoirániak – összeolvadásából alakultak ki és váltak egységes néppé úgy i. e. a 8. században, mikortól tucatnyi városállam szövetségéről beszélünk, amelyeknek utódai részben nevükben, részben tárgyi maradványaikban máig őrzik emléküket. Újra az Utas és holdvilágot idézem: (Mihályék) „Megnézték a sírokat, a szarkofágokat, amelyek fedelén az öreg halott etruszkok vígan éltek, ettek, ittak és ölelgették felségüket, hirdetve az etruszk filozófiát, amit le ugyan sosem írtak, mert az etruszkok olyan bölcsek voltak, hogy irodalmat egyáltalán nem fejlesztettek ki kulturális életük folyamán, ellenben a szobrok arcáról félreérthetetlenül le lehet olvasni: csak a pillanat számít, és a szép pillanat sosem múlik el.” Ám az etruszkok emlegetése közben nem szabad megfeledkeznünk szomszédjaikról, Umbria névadó népéről, az umberekről vagy umbrokról sem, akik Plinius szerint Itália legősibb népe lehettek. I. e. a 9. századtól virágoztak, végig a csizma keleti oldalán, le egészen Garganó-fokig. Kultúrájukról két fennmaradt, Gubbió területén megtalált bronztábla feljegyzései tudósítanak, amelyek egyben a legrégibb itáliai vallásos szertartásokról is hírt adnak. Nevükhöz a tartományon kívül nem fűződnek települések. Épp ezért megelégszem – de még mennyire megelégszem (!) – néhány etruszk alapítású helység felemlegetésével. Nem volt könnyű döntenem, de végül úgy határoztam, hogy Cortonával kezdem. Cortonát régóta szerettem volna látni. Egész pontosan, amióta olvastam Frances Mayes Napsütötte Toszkána című könyvét. Igen, én a könyvet olvastam, miközben inkább a belőle készült filmet szokás emlegetni. Én azt nem láttam és bevallom, nem is hiányolom. A könyv kirobbanó öröme és Toszkána-imádata ellenben örökre megszerettette velem a szerzőt, és kíváncsivá tett a városra. Nem mintha nem néznék meg szívesen bármit – leginkább: mindent! – Toszkánában, mint már kifejtettem ezt régebben többször is. A könyv ugyanazt sugallta – mit sugallta?, öntötte az olvasóra –, amit mindig érzékeltem magam is, hogy ez az ország mindenhol gyönyörű, mindenfelé ott a megőrzött, művészi múlt, a csodálatos természeti adottságok és a kettő páratlan ötvözete. Itt élni szép, itt élni jó! Ezt érzékelteti mindig minden, amikor ott járok. Cortona eredetileg egy 600 méter magas dombra épült – ugyan hova máshova? – de mára egy része már a völgyben található, például a vasútállomása is. Valószínűnek tartom, hogy ha elsőnek látom a toszkán városok közül, magam is annyira beleszeretek, mint Mayes. Természetesen tetszett így is, valóban bájos, hangulatos, olasz, mert ez utóbbi azt hiszem, külön jelző egy magatartásra, életszemléletre, viselkedésre, életérzésre vonatkozóan, ám nem osztom a szerző eksztázisát. Valószínűleg ha egyszer Itáliába vándorolnék ki, más helyre költöznék, de még nem döntöttem el, hova. De lássuk, mi van Cortonában, ahol szinte minden a középkorból maradt ránk, ezt már mondanom sem kell, a városházán, a keskeny, hegyre mászó utcáin, rengeteg lépcsőjén, virágos sarkain és a főterén kívül? Nyilván múzeum és nagy festő, mint Szerb Antal mondá. A legfontosabb a Palazzo Casali épületében kialakított Diocenesa Múzeum, amelyet 1727-ben (!) alapítottak. Legnagyobb értéke Fra Angelico Angyali üdvözlete. Állítom, hogy híre nem alaptalan. Szerintem a legszebb mind közül, amelyet a témában eddig láttam. És újra meg kell állapítanom, hogy a fénykép vagy a reprodukció sose képes visszaadni egy mű valódi szépségét és hangulatát. A város szülötte Luca Signorelli (1441–1423), a San Francesco-templomban nyugszik. Az egyik templomuk egy modern olasz híresség munkáját, Gino Severini (1883–1966) mozaikját őrzi a bejárata felett. Nekem azonban a legmaradandóbb élményt Andrea Roggi kortárs művész csodaszép szobrai jelentették, amelyek egy kiállítóteremben, de a városban több helyütt is köszöntik különleges vonalukkal az arra járókat. Érdemes megjegyezni a nevét.

Albert Ildikó

   
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!