Bőröndnapló 153. Assisire hangolva

Ember tervez, Isten végez. Vagy ha nem Isten, akkor ki tudja, kinek tulajdoníthatók a történések, a család, az egészség, a véletlen, a gének. Maradjunk annyiban, hogy valamikor nyár elején már úgy döntöttem, hogy idén – ebben a maszkos vagy sosem lehet tudni, mikor maszkos, mikor nem világban – nem utazom. Esetleg majd decemberben, mert ott vár rám a tavaly decemberről elnapolt kubai út, amelyről különben elképzelhetőnek tartom, hogy még egy évet halasztódik. Mondom tehát, hogy ezenkívül nem akartam itt a piros, hol a pirost játszani a maszkkal külföldön.
Aztán megjelent egyik szerettemnél egy daganat, még egy daganat, ez rosszindulatú, mind kerülő úton, fölösleges, kétségbeesett körökkel, felismerve és mégsem, egy műtét, aztán még egy, nagy, ezekre mondják, hogy nagyműtétek, Kolozsvárott; a végén másik szerettemnél jelentkezett az agyembólia, féloldali bénulással, Marosvásárhely, ideggyógyászat, kiadják, hová viszed, rehabilitáción lesz hely vagy mégsem, ki viszi, ki nem, ki gondozza, ki nem. Mindez a legszűkebb családban. Adminisztrálni, telefonálni, intézkedni, istápolni, lelket tartani, panaszt enyhíteni, közben más baját hallgatni úton-útfélen, miközben senki meg nem kérdezi, ha meg mégis, a válasz úgysem érdekli, illetve de, mégis, egy-két embert, talán, hogy te bírod-e?
Bírom. Muszáj. Állítólag a sors, vagy ki tudja ki, pontosan ismeri, kinek mennyi jár, ki mennyit bír. Ami persze viszonylagos, mert ugyan ki merészel (sokan!) sorrendet állítani bajból, ki képzeli magáról, hogy átérezni képes ismeretlen érzéseket, felfedezni, másban mi hogyan csapódik le?! Nagy kérdések ezek. Ám tény, hogy nekem kezd sok lenni, ami összegyűlt körülöttem és ami ebből lecsapódott bennem. Muszáj valamiféle erős választóvonalat húznom, legalább rövid ideig, magam és a bajok, családtagjaim bajai közé. A szó minden értelmében. Határokat átlépve a valóságban és a lelkemben is, ami sajnos nem jár együtt mások, a többi résztvevő hasonló önkritikai hozzáállásával. Tehát utazni fogok. Megvárok még egy-két történést, lássam, hogy nagyjából újra régi medrében vagy ahhoz hasonlóan folydogál az élet, még ünneppel is megtoldva, és megyek.
A választék természetesen nem túl nagy a szervezett körutak kínálatában, lehet, másképp sem, de kis vacillálás után – Baszkföld–Navarra és Közép-Itália között – imádott, megunhatatlan csizmámnál kötöttem ki. Döntésem megértéséhez tudni kell, hogy az utóbbi évtizedben valamiféle függőségem alakult ki Olaszországgal szemben. Bármilyen nagy tervem volt, bármekkora utat, néha kettőt is, tettem meg egy évben, más kontinensre is, legalább néhány napra el kellett mennem ebbe az országba. A szokásomat, sok év után, a pandémia keresztezte tavaly, amikor sehova sem utazhattam, bár az amerikai utamat még az alig gipsztelenített kezemmel is vállaltam volna. Nem kellett.
Szeptember végén tehát irány Olaszország szíve, ismétlésekkel, de sok újdonsággal is. Így kerültem most abba a helyzetbe, hogy a bőröndnaplóm a jövőről szóljon, ami eléggé furcsa feladat. A kinézett utazás ugyanis kb. Cortona, Orvieto, Bolsena, Pitigliano, Sovana, Sorano, Viterbo, Caprarola, Gubbio, Peruggia, Spoletto, Valnerina, Spello, Montefalco és Assisi városát foglalja magában. Az említett helységek felében már jártam, Orvietóban és Assisiben kétszer is. De ugyanazzal a vágyakozással-várakozással készülök újra találkozni velük, mint előző alkalmakkor. Ez a vágyakozás ugyanolyan, mint a szeretőé a párja vagy a gurmandé a kedvenc étele iránt. Lehet, hogy minden alkalommal valami új, eddig nem látott, észre nem vett vagy másképp érzékelt oldalát ismerem meg, de sokszor az is elég (lenne), hogy egyszerűen bámulom egy szögletét. Azt hiszem, ez a maradandó érték egyik ismérve: sokszor, nagyon sokszor, mindig feltölt. Illetve a gyönyör lélektana is: kielégülés után egy idő múlva újabb ismétlésre vágyik.
És miközben újra készülődöm – mennyire hiányzott! –, emlékezem is. Ezúttal Assisire, mert az utóbbi időben, véletlenül (?), szinte naponta jöttek velem szembe mindenféle posztok, fotók, kommentek vele kapcsolatban. Sokukat furcsállottam. Volt, amelyik felbőszített. Némelyek tudálékossága zavart, mások nagyotmondása vagy épp a szárazsága, a közhelyessége. Ezért most megint a bosszúság ragadtatott tollat, akarom mondani, pötyögtetteti velem a billentyűket, hogy a saját Assisimet és annak Ferencét tárjam az olvasók elé.
Assisi nagyjából háromezer éves történelemre tekinthet vissza, de nevét az egyházi rendalapító Ferencért ismeri a világ. Ma szinte maga az élő középkor, patinás kőházaival, hangulatos utcáival, tereivel, templomaival és Szent Ferenc minden szegénység- és szerénységeszméjét romba döntő hatalmas, kolostort is magában foglaló bazilikájával.
Assisi Szent Ferenc (1182–1226), eredeti nevén Giovanni di Pietro Bernardone egy assisi kelmekereskedő és egy francia nemesasszony fia volt. Az anyja adta neki a Francesco, franciácska jelentésű, az eredetére utaló becenevet. Fiatalon sokat tanult, több nyelven beszélt, de a harci játékokat és a mulatozást is szerette. Részt vett harcokban, fogságba is esett, egy évet raboskodott, ahonnan betegen és megváltozva tért haza. Leprásokat gyógyít, jelenés részese is lesz, szakít családjával, koldusként tengődik egy ideig, majd elkezdi a szegénység dicséretét és a térítést, amely tanainak a lényege. Néhány barátja is követi, akikkel közösen alapítják az új rendet, amelynek célja Isten szolgálatán kívül a földi javakról való lemondás. Tagjai mai napig szegénységi fogadalmat tesznek. Ferenc soha nem szenteltette pappá magát, s a közösségben, amelyet vezetett, egyenrangú testvérekként éltek együtt.
Ami számomra a legmeghatóbb volt, hogy kívánságára a sírban is mellette kapott helyet a két legjobb barátja. És a bazilikában, bár a méretei lehangolóan nagyok, mégis, Giotto méltán világhírű freskói azokat a szépséges legendákat örökítik meg, amelyektől Ferenc azzá vált, aki. Kedves, derűs, jóakaratú, segítőkész, az elesetteket fel- és megsegítő, madarakkal beszélgető, virágokat ápoló fiatalember, aki élt 44 évet, talán szerelmes is volt, legalább egy picit, a szűz Klárába, akit ő vezet a hit útján a rendalapítás felé. Szent Klára a méltó párja, nemcsak hitben, hanem tudásban is: a klarissza rend, a ferencesek női ágának nemcsak megteremtője, hanem szabályzatának is megalkotója.
Assisi csodás fekvésű, tömör kő város, amelynek nehezen oldható komorságát Szent Ferenc kedves, természetet csodáló, nagyon is emberi alakja oldja költőivé és feledhetetlenné.

Albert Ildikó