BŐRÖNDNAPLÓ 150.: Régenvolt Régen

Úgy látszik, csak elkezdeni nehéz – vontam le a következtetést ma reggel –, mikor az jutott eszembe, sőt morfondíroztam is rajta, hogy nem külföldi, hanem a hazai utazásaim emlékeit kellene idéznem még egy keveset. Hogy miért? Nem tudom pontosan, csak valahogy mindegyre az itthoni apró élményeim jönnek elő, ráadásul annyi szeretettel gondolok napok óta szülővárosomra, olyan jólesnek egyszerű és talán egyszeri, ettől értékesebb és maradandóbb emberi gesztusok a közelemben, annyira intenzíven élem – sajnos nem kifejezetten kellemes okokból – a mindennapjaimat, hogy talán magától adódott a vágy: közeli helyekről, unalomig ismert dolgokról írni. Bár az utóbbi kifejezés lassan elveszíti eredeti – valódi? – jelentését. Egykoron ugyanis olyan helyet, dolgot, jelenséget jelölt, amelyet képtelenül sokszor meglátogattunk, láttunk, megéltünk, használtunk, újraéltünk, vagy olyan embert, akivel nagyon sokszor, talán túl sokszor találkoztunk, netán huzamos(abb) ideig együtt is éltünk, azaz ismertünk, tudtunk, éreztünk vele kapcsolatban (szinte) mindent, amit csak valami vagy valaki kiválthatott belőlünk. Mára azonban félelmetesen megrövidült az az idő, és leszűkölt az az ismeretanyag-mennyiség, amire azt mondjuk, hogy unalomig ismert. Lehet, hogy egyszer láttuk, alig tudunk róla valamit, és máris unjuk. Illetve unják korunk gyermekei, akik között sok a felnőtt! Alig kóstolták, látták, vették, máris unják, eldobják, jöhet a következő – tárgy, érzés, ember.
A szülővárosomat valóban unalomig ismertem egykor, vagy legalábbis ezt hittem. Jóval később derült ki, hogy nagyon sok részén nem is igazán jártam. Illetve tudtam én, hogy vannak általam fel nem fedezett részei, de akkoriban úgy véltem, nincs szükségem ezeket szemrevételezni, mert mit is látnék ott? Egyáltalán, minek mennék oda? Nem éltek ott rokonok vagy ismerőseim, nem volt számomra semmi jelentősége. Természetes volt, hogy nem jutok el a város minden zugába. Az csak mára derült ki, hogy ez valamiféle elitista magatartás része lehetett, pedig esküszöm, a családom sosem volt az. Hogy esetleg bennem már zsenge és ártatlan (ki ártatlan?) gyerekként ott bujkált (na ugye!) az elitizmus csírája, előtört a jól elrejtett ősi vér szava, meglehet. Mert később igen erős szárba szökkent, és ezt bevallom, most is, mikor, ha nem is elítélendő, de nem illik dicsekedni vele. Ám én mindig különutas voltam és már az is maradok.
Persze nem mindig viszonyultam egyformán a városomhoz. Nem is szerettem mindig. Gyerekkoromban az elején természetesen az enyém, az otthonom helye volt, az egyetlen, amit ismertem. Kamaszkoromban még büszke is voltam rá, hisz amikor kezdett nyiladozni jobban az értelmem, kiderült, hogy bizony patinás, ősi település szülötte vagyok, mely később is sokáig méltó volt eredetére. A város első írásos emléke ugyanis 1228-ból való, ahol Regun néven említik, de a fekvése és a megtalált védelmi rendszere azt valószínűsítette, hogy már I. László királyunk megalapította. Fontosságát jelzi, hogy 1427-től kezdve a városnak jogában állt évente négy országos vásárt és minden héten – csütörtökön – heti vásárt tartani. Hogy mekkora a hagyomány hatalma, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy nemcsak gyerekkoromban, hanem mai napig ez a szokás még mindig élt. Volt-van egy mindennapi kis piac, közel a város központjához és van a csütörtöki nagy piac, a város szélén, valamiféle kirakodó vásár, ahova jönnek a mindenféle árusok, messzebbről is, minden földi jóval, de az ószeresek is, az igazi csemege.
Itt választották fejedelemmé Kemény Jánost, 1690-ben és 1717-ben megérte a tatárbetörést, majd 1718–19-ben végigszenvedte a pestisjárványt. A negyvennyolcas forradalomban teljesen leégett. De szellemét nem veszítette el, ráadásul ettől az évtől engedték meg a zsidók letelepedését, akiknek az elemi iskolája már tíz évvel később, 1858-ban, 10 tanulóval meg is kezdte a működését.
Mert Szászrégenben híres oktatási rendszer volt: 1782-ben már római katolikus iskola, 1860-ban pedig református iskola alakult. Később tanítóképzője is volt, amelyben tanáraim egy része is végzett. Én elméleti középiskolában tanultam ott, mára csak elemi és általános iskola működik benne.
A modern Szászrégen az egymással összeépült, majd 1926-ban közigazgatásilag is egyesített Szászrégent, Magyarrégent, valamint az 1956-ban hozzácsatolt Abafáját és Radnótfáját foglalja magában. Főtere, mint minden erdélyi városé, ugyanolyan szerepet töltött be, mint egykoron a fórum vagy az agora újabb változata, ahol a legfőbb adminisztrációs épületek, egyben a legszebb és legigényesebb szórakozóhelyek is voltak. Itt szoktak szép estéken meg hétvégén korzózni (ki ismeri ma a kifejezést?), találkozni, megállni beszélgetni az emberek. Nagyjából tudni lehetett, ki mikor hol jelenik meg. Közepén gyönyörű park nyúlik végig benne, mely kisebb-nagyobb kilengésekkel megőrizte az idők folyamán, a rendszerek, kormányok és országhatárok változásai ellenére is, a szépségét. Szász és magyar jellegű építészet keveredett benne, nagypolgári házak és a földszinten utcáról nyíló üzletek, az emeleten lakóházat rejtő elegáns épületek, sőt bérházak is szegélyezték. Természetesen (?) az én időmben ezek nagyobb része már nem az eredeti rendeltetésük szerint létezett. A szépségüket – már amelyiket nem fosztott meg eredeti formájától és díszeitől előbb a szocializmus, azután az egyszerű, sima uralkodói nacionalizmus – megőrizték, és mostanában szépen fel is újították.
Valamikor, még az általam jegyzett idő kezdetén, Szászrégen büszkesége volt az 1330-ban épült, eredetileg katolikus, de ma evangélikusként számontartott temploma, és a hegedűgyára, ahonnan a legnagyobb hazai művészek – akkoriban Ruha István és Ion Voicu – szerezték be a gyakorlóhegedűiket, mert volt nekik Stradivarijuk is. A legfontosabb érdeme, a valódi sokszínűség, a szász, sváb, magyar, zsidó, román kultúrát felvonultató, igazi polgári volta sajnos már akkor leáldozóban volt.
Én még láttam és ültem igazi fiákeren, hallgattam vasárnap délben a nagy parkban (a sétatéren, ahogy mi neveztük) a polgári fúvószenekart, ám a szászok és a zsidók már szinte teljesen eltűntek városunkból, valami ideig-óráig még felismerhető patinát hagyva maguk után. Ám mire az egyetemet elvégeztem és Moldvában kötöttem ki pártunk jóvoltából, rövidesen azt is megtapasztalhattam, hogy ugyanaz a hangulat, málló vakolat, szétszórt tökmaghéj és földhöz vert takony fogadott Szászrégenben is, mint Comănești-en, mikor leszálltam a vonatról.

Albert Ildikó

: