Böröndnapló 149.: Vigadó otthon és itthon

Fotó: László F. Csaba

Úgy tűnik, rákaptam az itthoni utazások ízére. Nem mintha komolyan vettem volna a nem túl gyakori, néha mégis, konkrétan vagy csak fi nom célzás formájában, de mindenképp elhangzó vádat, hogy talán többet kellene, vagy még szélsőségesebb formában, csak itthon kellene utazni, nekem is, mert itthon is van rengeteg a látnivaló. Az utóbbi megállapítás igaz, és a hittel ellentétben, ha nem is mindenhol, de sokfelé jártam szép hazánkban is. Már gyerekkoromtól kezdve. Gyerekként a családom egy kis Trabant 601 boldog tulajdonosa volt, és mivel édesapám nagyon szeretett járni és megismerni, természetes volt, hogy hétvégeken vagy a szabadságuk alatt, a rendszeres tengerparti nyaralás mellett, bejártuk azokat a helyeket, és részt vettünk eseményeken, amelyeket apám szerint ismerni „illett”. Így lettünk a marosvásárhelyi vártemplomban éveken keresztül megrendezett Zenei Napok rendszeres látogatói, illetve jártunk végig helyeket a Duna mellett, ám már csak a süllyedő Ada Kaleht láthattuk, miközben az Arany emberről, a Senki szigetéről és a bicsérdizmusról beszélgettünk. Bicsérdi Béláról (1872–1951) ma már igen kevés szó esik, pedig különös fi – gurája, érdekes, kalandos élete – atléta volt, akit a múlt század elején a világ második legerősebb emberének tartottak; szifi liszt kapott, amiből állítólag kigyógyította magát; ötször nősült; megteremtett egy sportos, egészséges, koplalásból, nyers gyümölcsből és zöldségből álló reformétrenddel szigorított életformát, amelyhez a keleti fi lozófi ákból is ihletődött – a korában közismert volt. Ezelőtt száz évvel Ada Kaleh szigetén létesített egy kolóniát, ahol ezt az életformát tették magukévá a hívei. Aztán az Egyesült Államokba emigrált, és mára ő is eltűnt a köztudatból, mint az egykor leginkább törökök lakta, de többször, többféle fennhatóság alá is tartozó, romantikával bevont sziget. Természetesen a Transzfogarasi utat is szinte az elsők között vettük megismerő birtokunkba, azóta már részben végleg, részben itthonról rég egy határral arrább költözött testvérrel és unokatestvérrel együtt. De megnéztük Moldvát is, különösen miután közeli rokonaink az akkoriban Onești faluból vegyipari üzemmel felfuttatott Gheorghe Gheorghiu-Dej városba költöztek, szerencsét próbálni. Hogy menynyire jött ez be nekik, vitatható, ami azonban kétségbevonhatatlan, hogy létezik a családomban vándorösztön bőven. Igazi élményt jelentettek a kolostorok és az üdülőhelyeik is. Már akkor lelkemben maradt Voroneț, de még inkább Szaláncfürdő, ma Slănic-Moldova része, amelynek külleme, de még a hangulata is nagyon emlékeztetett az akkor már nagyon kedvelt Borszék, Szováta vagy Herkulesfürdő még megőrzött, pezsgő és elegáns, patinás és polgári világára. Akkor még nem tudtuk, hogy rövidesen lesz olyan öt éve az életemnek, amikor újra és többször is meglátogatom ezeket a helyeket, mert a közelükben élek majd, kényszerű száműzetésben, pártunk és kormányunk kihelyezési politikájának köszönhetően. Székelyföldre már akkor is bizonyos értelemben úgy látogattunk, mint aki hazanéz, bár Szászrégent és az egykori főváros jellegű, általunk Marosvásárhelynek hívott Székelyvásárhelyt sem éreztük Székelyföld részének. Ezért nem éltünk ott, hanem csak látogattunk Székelyföldre. Parajdon rokonok laktak, Makfalváról pedig az ismert, de nem birtokolt, sőt letagadott nemeslevélből tudtuk, hogy van köze a származásunkhoz. Bevallom, amikor ismerkedtem ezzel a vidékkel, Háromszék volt a szimpatikusabb, és az is maradt, bár ezt csak csendesen szabad leírnom. Ám fontos, mert ez a hosszú bevezető tulajdonképpen azért született, hogy elmondhassam, a napokban itthon utaztam, és nem is akárhogyan, nem is akármiért. Kézdivásárhelyre voltam hivatalos előadást tartani, a Vigadóban. Annyira élveztem leírni ezt a mondatot, mert minden szava olyan sokatmondó, tele színes, kedves asszociációkkal. Nekem ugyanis a Vigadó először mindig Budapestet juttatja eszembe. Bevallom, sokáig azt hittem, hogy csak ott van, volt ilyen nevű vigadásra szolgáló hely. Persze ma már tudom, hogy nem, de azért az első gondolatom mindig a főváros, ha Vigadóról hallok. Hivatalos lenni valahova igen kellemes és megtisztelő. Kézdivásárhely meg a reveláció volt, mikor először megpillantottam, hisz ilyen városkát még nem láttam. Kézdivásárhely ugyanis az udvarterek, illetve a vargák vagy a céhek városa néven is ismert. Már a középkorban vásárhely volt. 1427-ben Zsigmond király Torjavására néven királyi várossá tette. A trianoni békéig Háromszék vármegye Kézdi járáshoz tartozott. A mai központ a régi vásártér helyén van, emeletes polgári, egykor kereskedő- meg céhes házak ölelik körül, belőle udvarok nyílnak, hol terekkel, hol utcaként, amelyben újabb házak vannak az előbbiek folytatásában. De valószínűnek tartom, hogy a város leginkább azért ismert, mert a negyvennyolcas forradalomnak volt az erdélyi központja és itt öntötte híres rézágyúit a legendás Gábor Áron, az egyik leghíresebb székely. Nem akarok rangsorolásokba bocsátkozni, mert nagyon önkényes lenne, ám mégis megkockáztatom, hogy ha összegyűjtenénk a legismertebb, a köztudatban is élő erdélyi személyiségeket, akkor azoknak jelentős része nevezetes székely lenne: Kőrösi Csoma Sándor, Gábor Áron, Márton Áron, és talán Tamási Áront és Benedek Eleket is ide sorolhatom. A központban kapott helyet természetesen a Vigadó is, amely 1902–1904 között épült. A Vigadó eredetileg kávéházat, vendéglőt, vendégszobákat és színháztermet foglalt magába, mint az a nevéhez illik. Ma a városi művelődési ház szerepét tölti be. Legszebb a 230 férőhelyes színházterme, amelyben magam is szerepeltem, telt ház előtt, a Tudástár címmel szervezett rendezvénysorozat meghívottjaként. Természetesen utazásról beszéltem, de ezúttal lelki utazásról. Hisz maga az életünk, a lelkünk és ha jól belegondolunk, minden történést utazásként is felfoghatunk. Van kezdete és vége, a kettő között pedig mindenféle ösvényeket, kaptatókat, megállókat, alagutakat járunk végig, örülünk, ha sugárúton haladhatunk valameddig, különböző helyeken pihenünk, vagy emberi-lelki tájak, tulajdonságok, gesztusok és találkozók állítanak meg, illetve hajtanak tovább. A valódi út pedig, amelyen eljutottunk az előadásom helyszínére, a Kászonok vidéke, az egyik legszebb mifelénk. A messzeségben hegyek által lezárt hullámos domborzata, sokszor különös elrendezésekbe tömörült sokféle fája, változatos és váltakozó színei különösen szép élménnyé festik.

Albert Ildikó