Mexikóváros az ország minden jellemzőjének megtestesítője. Vagyis igazi mestizaje. A kifejezést ma annak a kulturális és etnikai keveréknek a jellemzésére használják, amelyből egy új kultúra származik. A jelenség az amerikai kontinens egészére jellemző, bizonyos hangsúlyeltolódásokkal, országonként más-más népek különböző arányú keveredése a karakterisztikus. Ez alól természetesen az Egyesült Államok sem kivétel, és ha ilyen összefüggésben gondolunk rá, akkor sokkal érthetőbbé válik mindaz, ami ott történik. És szinte magától adódik az a kérdés is, miért voltunk ilyen sokáig ennyire elfogultak – hogy ne mondjam: elvakultak –, vagyis miért gondoltuk, vagy inkább hittük, hogy az Egyesült Államok a fehér ember hazája, a fehérek kultúrájának táplálója? Ha ilyen összefüggésben szemléljük, egyenesen furcsának tűnhet, miért követjük már olyan régóta annyira kritikátlanul, aminek egyre nyilvánvalóbban isszuk a levét, de már alig érdekel valakit. Ám ez egy másik nagy téma, ami azonban óhatatlanul felötlött bennem, mikor déli szomszédja jellegzetességeiről írok. Mexikóváros tehát egy sajátos műveltség kifejezője, az indián meg az európai nép és kultúra találkozásáénak, és az ebből eredő különlegesség, feszültség és szépség keveréke, mely rám nagyon jó benyomást tett, egy-két dolgot kivéve. A megaváros legfontosabb helye természetesen a központi tere, a Zocaló, hivatalos elnevezése szerint a Plaza de la Constitución, ami persze eléggé furcsa ebben a nem túl törvény- és alkotmánytisztelő országban. Illetve lehet, hogy mindaz, ami ott történik, épp azt is mutatja, mit jelent ebben a városban, egyben országban a legfőbb törvény. A tér szélén ugyanis nagyjából ötméterenként helyezkednek el a katonák, láttuk mi is, ahogyan egyesével, kettesével álldogálnak, sétálgatnak egy rövidet, hogy szemmel tarthassák a kijelölt zónájukat, de nem csak, egyenruhásan, fegyveresen, eléggé marconán. Rendszerint rendőrautók is vannak több helyütt. Mint ahogyan láttuk azt is, hogy a tér közepén két óriási sátrat húztak fel, a világosság ünnepére, mivel kétezer-tizenötöt a Fény Nemzetközi Évének nyilvánították. Persze, ha nem lett volna ez, akkor került volna egyéb ürügy, amiért ott valamiféle rendezvényt szervezzenek. A fontos az, hogy ez a hatalmas központi tér, a város lelke sose legyen üres, egyrészt, hogy legyen, amit őrizni, másrészt, hogy ne legyen hely gyülekezésre. A kormány tudja, mekkora az elégedetlenség és igyekszik megakadályozni, eléggé sajátos eszközökkel is, mindenféle megmozdulást. A Zocaló a világ második legnagyobb tere. Az első Pekingben van, a híres Mennyei Béke vagy Tienanmen tér, amely nem annyira a méreteiért, mint inkább a vérbe fojtott diáklázadásért robbant be a köztudatba 1989-ben. Úgy tűnik, az az év nemcsak az erőszakkal kettészelt Európa két felét egyesítette újra és a mesterségesen kreált Szovjetuniót szabdalta szét eredeti önálló részeire, hanem a szelleme tovább is gyűrűzött (volna), ahol ellenben már nem fogadták lelkesedéssel. A tér szerencsére egyéb fontos és szép eseménynek is színhelye volt, hisz nevét az északi részén elhelyezkedő Mennyei Béke Kapujáról kapta, amely a Tiltott Város, azaz az egykori császári palota bejárata. Mexikóváros belvárosának a leglátványosabb épülete az 1573-ban, még Cortes parancsára elkezdett Mária Mennybemenetele címet viselő katedrálisa, melyet az ott talált és lerombolt Tenocstitlán fő piramisának köveiből építettek. Azóta persze jócskán megrongálták, aztán újjáépítették. Mai formáját 1813-ban nyerte, és a barokk, a neoklasszicista, a gótikus építészet meg a platereszk stílus keveréke jelenik meg rajta, benne. Nagyon díszes, dúsan aranyozott, egy fekete Krisztus-szobrot is felvonultató – bár erről sehol nem találtam említést – impozáns épület. Mellette áll az El Sagrario-plébániatemplom churriguereszk stílusával a 18. századból, úgy, hogy alig lehet szétválasztani a két templomot. A tér minden oldalán cipőtisztítók ajánlják szolgálataikat. Mikor először találkoztam velük, egyszerűen csak bámultam: megerősítették az időutazás és az ismerősség érzését. Ezúttal abban az értelemben, hogy igen, ilyennek képzeltem. De azt is meg kellett tapasztalnom, hogy ez nem annyira egyszerű foglalkozás, mint amilyennek elsőre látszik. Sok finomsága és módja van annak, hogy valaki ezt a szakmát űzze. Az első, akit megpillantottam, teljes pompájában mutatta, hogyan lehet magas fokon művelni ezt a tevékenységet. A kliens egy karosszéken ült, amelyet egy szépen kékre festett, fiókos ládára szereltek, úgy, hogy a beleülő egy lépcsőfokkal felérje, üléskor pedig kényelmesen egy fémrúdszerű tartóra tehesse a lábát. Az egész alkotmányt egy kerekekkel ellátott, négyzet alakú platformra erősítették. A szék mögött műanyag védőfal állt, amely előrenyúló téglalap alakú tetőben folytatódott úgy, hogy az védelmet biztosított az ülőkés szekér előtt álló műanyag széken helyet foglaló dolgozónak is, aki serényen tette a dolgát. Mellette a földön kis kosárban eszközök, de a szekrénykén is flakonok álltak. A kliens mögött a falon, vállfára akasztva egy bőrdzseki, valószínűleg a szépen, tisztán öltözött cipőtisztítóé, aki a farmerjára egy köpenyszerű ruhadarabot terített védőtakaróként. A drapp nadrághoz fehér inget és fehér dzsekit viselő kliens egyik barna bőrcipője már tükörfényesen ragyogott, miközben a munkálkodó fiatalember a másikat suvickolta. Bár leggyakrabban az utcai cipőtisztítás ilyen kényelmes és mondhatnám elegáns formájával találkoztam, néhol több alkalmatosság is állt egymás mellett, nemcsak ezek léteznek. Ott a téren is dolgoztak sokkal egyszerűbben felszerelt, szerényebb és valószínűleg olcsóbb szolgáltatást nyújtó fiatalemberek is, de néha voltak idősebbek is közöttük. Ők az egyszerű fa-, esetleg keményebb műanyag ládájukat hordták magukkal. Ebben tartották a szereiket és eszközeiket. Ilyenkor a tiszta cipőre vágyó leült egy padra vagy egyszerűen egy kerítés párkányára, a tisztító pedig guggolva, esetleg egy, a ládájával együtt magával hurcolt aprócska székre kuporodva munkálkodott a kliens ládára feltett cipőjén. Ők közelebb állnak azokhoz a munkatársaikhoz, akik Indiában keresik ugyanígy a mindennapi betevőt. Ám ott legtöbbször gyerekek voltak azok, akik ily módon igyekeztek, hogy néhány paisához jussanak. És most megkerülhetetlenül eszembe jut egy olyan másfél éves élményem. Budapesten vásároltam eléggé márkás cipőt. A pénztárnál garancialevél, apró figyelmesség és egy ajánlat várt. Pár száz forintért a cipőmre védőréteget húztak, mely ellenáll az időjárás viszontagságainak, egyszerűen egy száraz ronggyal kell néha megtörölgetni. Hathetente ajánlott megismételni, és semmi gondod a cipőtisztítással. O, tempora…

Albert Ildikó