Beülünk egy kávéra?

Nemrég olvastam a közösségi oldalon egy félig-meddig viccnek szánt bejegyzést, miszerint ha visszamehetnénk az időben, nem megváltoztatnánk valamit, hanem beülnénk egy kávéra/üdítőre/sörre a kedvenc vendéglátó egységünkbe. Bizonyára sokan vagyunk ezzel így, még akkor is, hogyha viszonylag szerencsés helyzet a miénk itt, Hargita megyében, ahol hetek óta alacsonyabb a fertőzésszám, mint az ország más részein. A távolságtartás, a maszk, a fertőtlenítés kellemetlenségei ellenére is vágyunk arra, hogy emberek között, egy vidám beszélgetés közepette fogyasszuk el kedvenc italunkat, s egy kicsit megfeledkezhessünk a mindennapok gondjairól. A fogyasztói oldalról nézve viszont még mindig elviselhetőbb ez az állapot, mint azok részéről, akik működtetik – működtetnék – ezeket a vendéglátóhelyeket. Ők azok, akik az utóbbi egy évben kilátástalan helyzetbe kerültek, kénytelenek voltak elbocsájtani több alkalmazottjukat, s megélhetésük érdekében akár más területen érvényesülni. Nem csoda hát, hogy a nyitást szorgalmazzák érdekvédelmi szervezeteik által, vállalva azt, hogy befogadóképességük felét használják csak, kidolgozva egy működési szabályzatot, amihez szigorúan tartanák magukat mindazok, akik ebben az ágazatban szeretnének dolgozni. Kérésüket azzal (is) indokolják, hogy semmilyen tanulmány nem igazolja, hogy a megbetegedések száma összefüggésben állna a vendéglők, kávézók működésével.

Az elmúlt évben több kávézó végérvényesen bezárt, tovább növelve a járvány „mellékhatásait”, ami a munkanélküliség növekedése és a gazdasági visszaesés valós ténye mellett kevésbé szól a mentális következményekről. Pedig ez a fenyegetés hosszabb távon sokkal veszélyesebb lehet bármelyiknél: a társas kapcsolatok beszűkülését, a nagy nevetések és beszélgetések hiányát előrejelző folyamatok nem adnak okot az optimizmusra, pedig most nagy szükségünk lenne rá. Marad a remény, hogy a döntéshozók tudatosítják az ágazat haldoklását és képesek lesznek segíteni rajta: állami támogatással, adócsökkentéssel és egy sor olyan intézkedéssel, amelyek által megtarthatják alkalmazottaikat és fennmaradhatnak az egységek, vagy legalábbis egy részük. Mert kevés annál jobb dolog létezik, mint újra és újra megfordulni kedvenc helyeinken, ahol kedves ismerősként üdvözöl a pincér, mindig finom a kávé, csupa kedves arc vesz körül, és – a pandémia ellenére is – nyugalom honol.

Boncina-Székely Szidónia