Beszélgetés Vorzsák Gyula képzőművésszel

Vorzsák Gyula belekóstolt a nagyvárosi művészéletbe, ám nem volt kérdéses számára, hogy szülővárosában, Csíkszeredában szeretne élni és alkotni. Művész, tanár, szülő, aki a két világháború közötti festészet szerelmese, vele beszélgettünk.

– Hogyan kezdődött az érdeklődésed a képzőművészet iránt? Gyerekkorodban már füzeteket rajzoltál tele?

– Igazából véletlenszerűen történt, hogy rajzosztályba kerültem. Ferencz Ernő, édesapám régi ismerőse szólt édesapámnak, hogy indul művészeti osztály. Rajzolni persze szerettem addig is, de nem volt célom feltétlenül, hogy rajzosztályba menjek. Szóltak és odaterelődtem, az 5. osztályt már művészeti osztályban kezdtem.

– A művészetek mellett a sportnak is fontos szerepe volt az életedben.

– Igen, nagyon szerettem sportolni, aztán a rajz mellett már nem maradt rá időm. Talán az órák is ütköztek az edzésekkel, ki kellett hagyjam az életemből. Nem volt egyszerű döntés, szerettem a dzsúdót nagyon, főleg az edzések, versenyek légkörét.

– Kik voltak az első mestereid, példaképeid, akik hatottak Rád?

– Közvetlenül Gaál András és Ferencz Ernő tanítottak, előbbi a festészet, utóbbi a szobrászat és a rajz rejtelmeibe igyekezet bevezetni. Aztán Gaál András átvett mindent, mert Ferencz Ernő elment Magyarországra. Fokozatosan felzárkóztam a többiekhez. Nem voltunk sokan, de az osztálytársaim előzőleg jártak már rajzolni. Sikerült a felzárkózás, nagyon lelkes csapat volt a miénk, megmozgatott bennünket a képzőművészet, sokkal inkább, mint az elméleti órák.

– Akkoriban még nem voltak ilyen körülmények a művészeti oktatásban. Hol tanultatok?

– A valamikori egyes számú, ma Petőfi Sándor Általános Iskolában volt a rajzosztály, az alagsorban, a pincében voltak az óráink.

– Egyértelmű volt számodra, hogy a középiskolát is ezen a vonalon folytatod?

– Igen! Sőt az volt az elképzelés, hogy Marosvásárhelyre fogok menni, mert középiskolai képzés csak ott volt. Voltunk hárman, akik oda készültünk, elosztottuk egymás között, ki megy festészetre, grafikára. 1990-ben a változásokat követően beindították Csíkszeredában is a művészeti középiskolát, és így végül maradtunk.

– A középiskola után Temesváron folytattad a képzőművészeti tanulmányaidat.

– Még a középiskola idején, 11. osztályban elmentünk Temesvárra egy tantárgyversenyre, ott fogalmazódott meg bennünk, többünkben, hogy oda fogunk menni továbbtanulni. Heten vagy nyolcan döntöttünk úgy, hogy oda megyünk, egyetlen ember nem jutott be végül. Az egész évfolyam ötven emberből állt, az a hét csíkszeredai nagyon jó arány volt. Fel is vetődött bennünk, hogy induljon magyar nyelvű osztály. Szóban talán el is hangzott ilyen ígéret, végül elzárkózott ettől az egyetem vezetősége. Utólag belegondolva nem zavar ez, belejöttünk a román nyelvbe is. Valószínűleg nehéz lett volna kivitelezni, hogy külön órákra járjunk a román évfolyamtársainktól. A hiányos romántudásunk miatt gondoltunk arra, hogy jó volna magyarul tanulni. Végül is a tanáraink nagyon pozitívan álltak hozzánk, sok volt a magyar nemzetiségű oktatónk is.

– Kijutottál Budapestre egy ösztöndíj által, majd rövid ideig Temesváron is dolgoztál, ezt követően mégis visszatértél Csíkszeredába. Nem vonzott a nagyváros, a nagyvárosi művészélet?

– Bizonyos értelemben vonzott, de számomra egyértelmű volt, hogy haza kell térnem. Temesváron rövid ideig voltam díszletfestő a Csiky Gergely Állami Magyar Színházban, viszont úgy éreztem, hogy ez a szakma nagyon alárendelt a rendezőnek és a díszlettervezőnek. Adódott a lehetőség, hogy Csíkszeredában, a festészet szakon megpályázzam a tanári katedrát, és így hazajöttem.

– Mennyivel nehezebb számodra festeni, mint festészetet tanítani?

– A kettő nem ugyanaz természetesen. Ahhoz, hogy át tudjam adni a tudást, uralnom kell a szaknyelvet. Sok képzőművésznél ez nem egyértelmű. Többen ösztönösen dolgoznak, akár nagyon jól is, de nem feltétlenül tudják közölni azt, amit csinálnak, vagy azt, amit más alkotó készít el. Az oktatás által is tisztult bennem a képzőművészetről alkotott kép, kikristályosodtak gondolatok. A tanítás során világosan kell fogalmazni, mert ha nem, akkor csak konfúziót okoz a megközelítés. Azt mondhatom, az oktatás jó kiegészítője a képzőművészeti munkának. Persze nem tudok így teljes odaadással képzőművész lenni, ez egy megosztott világ. Családom is van, tehát, részben vagyok csak alkotóember, így fogalmazhatok.

– Az alkotó Vorzsák Gyula miből táplálkozik a munkája során?

– Nehéz pontosan kibogozni ezt. Amit eddig láttam, amivel eddig találkoztam, az mind hatott rám valamilyen szinten. Ugyanakkor a hely, az itteni táj, az itteni ember, a szakmai felmenők, a képzőművészet-tanáraim mind-mind hatottak rám. Ezenkívül az egész művészettörténet hatott rám természetesen. Vannak olyan alkotók és időszakok, akik és amik közelebb állnak hozzám, főleg a XX. század eleji, illetve a két világháború közötti magyar festészetet érzem magamhoz igazán közel. A kortársak körében nem tudok annyira eligazodni, mint ebben az időszakban. Úgy ítélem meg, a festészet akkor minőségibb volt, ilyen értelemben lehet, hogy konzervatívabb a felfogásom. Fontosak az emberi kapcsolatok is. Éveken át szerveztem a magyar festészet napját egy budapesti művésszel közösen, ezáltal is rengeteg jó kortárs képzőművészt ismerhettem meg. Kivitték a munkáinkat Budapestre, itt Csíkszeredában is kiállítottak itteni és ottani művészek is. Nagyon jó párbeszéd volt, jó viszony alakult ki. Egy ideje megszűnt ez a dolog, de jönnek újabb feladatok biztosan.

– Az alkotásaidban általában jelen van az ember. Fontos számodra az emberi jelenlét?

– Igen. Van, amikor valamennyire mégis eltávolodok vagy stilizálom, ha meg is jelenik, de vissza-visszatérek az emberi figurához. Érdekelnek a portrék, a karakterek, az arc pszichológiája. A látványon túl is érdekel az ember.

– Mivel foglalkozol jelenleg?

– Jelenleg lezártam egy 25 darabból álló kollázssorozat alkotási folyamatát. Ezt olyan elgondolásból készítettem, hogy a festészetemet egy kicsit tereljem, egyszerűsítsem, síkszerűbbé tegyem valamelyest, hogy egyértelműbb viszonyok uralják a felületet. Ilyen értelemben egyféle tisztázó folyamat indult el bennem, ennek volt valahol a folyománya ez a sorozat. Vannak, akik szerint előreléptem ezzel, van, aki pont a fordítottját mondja. Én úgy érzem, hasznos volt.

– Létezik egy művészeti csoport is, aminek tagja vagy.

– Igen, a TAG Csoport. Volt osztálytársakból és néhány fiatalabb képzőművészből áll a társaságunk, többfelé eljutottunk csoportosan, és úgy érzem, építőleg hatott rám, nemcsak lehetőségek szintjén, hanem a konkrét munkát tekintve is. Konstruktív viszonynak mondanám. Ezt a csoportot Bodó István mozgatta, akinek nagyon hálás vagyok. Eljutottunk Európa különböző részeibe, a Balassi intézetekben állítottunk ki. Megemlítenék még egy embert, Sz. Jánosi Erzsébet képzőművészt, a gödöllői Levendula Galéria tulajdonosát, aki által nagyon sok képzőművészt megismerhettünk Magyarországon. Komoly megjelenési lehetőségekhez jutottunk általa, azt mondhatjuk, nagyot lendített rajtunk. Ezek a lehetőségek sokat jelentettek számomra. Nagyon fontos ez a „hátország”, azok, akik meghordozzák a képeket, akik vevőt találnak az alkotásoknak.

– Hol találkozhatunk legközelebb az alkotásaiddal?

– A koronavírusos időszak sok mindent visszavetett. Az említett kollázsok bemutatására készültem, de az meghiúsult. Egyelőre nincs más a láthatáron, de nem is baj, mert ha ezt a kiállítást meg tudom majd rendezni, ez lesz aktuális.

Farkas Endre