Beszélgetés Szederjesi Teodóra színművésszel: Az egészít ki, ha sokat olvashatok

Szederjesi Teodóra a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színész szakának első éves mesterképzős hallgatója. Édesapja révén már kisgyermekként megismerkedhetett a színház világával, a művészeti középiskola elvégzése után egyenes út vezetett a színészi pálya felé. Első főszerepéről, a színészi munkáról, tervekről és álmokról beszélgettünk a fiatal színművésszel.

– Mondhatjuk, hogy belenőttél a színház világába. Hogyan kerültél kapcsolatba a Csíki Játékszínnel?

– Évre és hónapra pontosan akkor születtem, amikor alakult a Csíki Játékszín és a megalakulástól kezdve édesapám nyolc évig volt a színház gazdasági igazgatója. Ott töltöttem szinte a teljes gyerekkorom, ehhez a színházhoz kötődik a legtöbb gyermekkori emlékem. Így kezdődött a színházzal kapcsolatos rajongásom.

– Mi tette igazán vonzóvá számodra a színház világát?

– Az biztos, hogy amikor kisgyermekként megfogalmazódik az emberben, hogy színész lesz, nem azért, történik, mert a színészet vonzza, hiszen fogalma sincs, ez mivel jár. Én arra emlékszem, hogy imádtam az öltözőben lenni, a színésznők között lenni. Kislányként elvarázsoltak a jelmezek, a csillogás, a színpad, a díszlet, a fények, az a sok hatás, ami ért. Inkább ez vonzott. Nem is annyira az előadásoknak voltam a nézője, mint amennyit mozogtam az öltözőkben, a színfalak mögött. Volt olyan eset, amikor rám szóltak a szüleim, hogy egy komolyabb hangvételű darab esetében inkább ne zavarjam a színészeket a színfalak mögött.

– Egyenes út vezetett a művészi pályára?

– Természetesen nem. Átestem én is azokon, mint minden gyerek: az orvostól az óvónőig mindenféle akartam lenni. Voltak nekem is időszakaim, amikor minden érdekelt, de valahogy mindig visszakanyarodtam a színházhoz. A nyolcadik osztály elvégzése után döntenem kellett, hogy merre tovább, és egyértelműen éreztem, hogy szeretnék a művészetek felé hajlani. Csakhogy ezt felénk elég nagy előítélet övezi, főleg a színészetet, ezért nem is nagyon mertem beszélni a terveimről. Aztán kaptam egy jó nagy lökést és támogatást otthonról, és így bátran nekivágtam a művészeti líceumnak, onnan pedig egyértelmű volt, hogy a színművészeti egyetem következik, ahová első próbálkozásra be is jutottam.

– Mikor léptél először színpadra?

– Kilenc évig táncoltam, így a színház előtt ahhoz kötődnek az első színpadi élményeim. A tánc révén álltam először színpadon. Először komolyabban 2016-ban álltam a Csíki Játékszín színpadán, amikor Parászka Miklós akkori igazgató felkért a Vőlegény című előadásban statisztálni. Azt hiszem, az volt az áttörés és nagyon nagy bátorítás volt az egyetem előtt. Valahogy tele érzem az életem ezekkel a sorsszerűségekkel, eddig valóban minden úgy történt, ahogy történnie kellett, és mégis úgy, ahogy én szerettem volna.

Fotó: Blink photography-veress albert

– Vendégművészként kaptál lehetőséget arra, hogy eljátszd a Kék csodatorta című családi darab főszerepét. Hogyan adódott ez a lehetőség és hogyan élted meg?

– Néhány hónapja felhívott Kányádi Szilárd, a volt igazgató, hogy van ez a mese és volna-e kedvem beugrani. Eredetileg nem én lettem volna a főszereplő, de megváltozott, és felkértek a feladatra. Persze örömmel és hatalmas megtiszteltetésnek érezvén elvállaltam. Óriási pozitív tapasztalat volt az egész folyamat. Frissen végzettként is nagyon ijesztő belekerülni egy összeforrott társulatba, de tanulóként még inkább azt gondolom, hogy az. Van egy összeforrott társulatom Marosvásárhelyen, és abból kiszakadni, teljesen más közegben dolgozni, működni, létezni, nagyon ijesztő tud lenni, de a próbafolyamat során egyetlen negatív élményem sem volt. Erre is azt tudom mondani, hogy a lehető legjobbkor jött. Annyira megviselt az utóbbi időszak semmittevése, unalma, és az, hogy nem járhattunk iskolába, hogy ez volt a lehető legjobb dolog, ami jöhetett. Ebben a darabban énekelünk, táncolunk, rengeteget kacagtunk a próbafolyamat alatt és kacagunk az előadásokban is.

– Jövőre végzel az egyetemen. Kérdezhetlek a hogyan továbbról?

– Ez az, amiről nem szeretek beszélni, mert nem tudom még a választ. Nagyon nyitott vagyok és nagyon naiv is egyben. Picit várom ebben is azt a sorsszerűséget, ami az életemet végigkíséri, és majd megtalálom azt a színházat, ahová nekem menni kell ezután. Erre úgy érzem, még bőven van időm ebben a másfél évben. Persze, a környezetem siettet és érzem a nyomást, hogy most már lassan el kellene dönteni. Én még úgy érzem, ráérek ezzel, és van egy nagyon erős megérzésem azzal kapcsolatban, hogy eljön a lehetőség, tudni fogom, mit kell tennem, és akkor lépni fogok.

– Milyen karaktereket érzel magadhoz a legközelebb?

– Erről azért nehéz beszélni, mert nem akarom magamat beskatulyázni, és megelőlegezni ezt bárki számára, mert ez minden színész rémálma. A főiskolás szerepeimből kiindulva látom, érzem azt, hogy sokkal inkább a drámai szerepek osztódtak rám. Ha lehet azt mondani: a nő-szerepek. Játszhattam Ljubát a Cseresznyéskertben, vagy kormányzónét Brecht Kaukázusi krétakörében. Mind olyan karakán, domináns női szerep, ami rengeteg kihívással járt. Hogy ez az alkatomból adódott-e vagy a tanáraim bizalmának köszönhető, nem tudom, de eddig valahogy ezek találtak meg.

– Mennyire nőies vagy férfias szakma a színészet?

– Amikor felvételiztem az egyetemre, édesapám rengeteg tanács mellett azt is elmondta: úgy menjek el színészetet tanulni, hogy a drámai irodalom 70 százaléka férfiszerep, és legyek tisztában azzal, hogy nekem összesen három szerep jut, a kislány, a nő, majd az öregasszony. Megkérdezte, hogy így is szeretném? Azt gondolom, nagyon színes a drámairodalom és rengeteg jó női szerep van. Nyilván érezhető egy nagyon erős férfidominancia ebben a szakmában, de azt gondolom, egy szerep megformálása, a teljesítmény nem függ a nemtől. Hiszek abban, hogy mindenkinek megvan az életében „a szerep”, amit ha eltalál, már egy fokkal nyugodtabb lehet, hogy valamit megcsinált, és van egy szerep, ami kicsit az övé lehetett. Ez független attól, hogy valaki férfi vagy nő. Mindenkinek legyen legalább egy ilyen a karrierje során.

– A magánéletben mennyire vagy visszahúzódó?

– A főiskola jó önismeret volt, és rájöttem, óriási szerencsém volt, hogy édesapámtól, aki könyvelő, gazdasági igazgató volt, örököltem egy hihetetlen racionalitás- és realitásérzéket. Ez eddig egyszer sem hagyott cserben. Emiatt a főiskolán valahogy kicsit fekete báránynak is számítok. Én nem szeretek például próbák után kint ülni a kocsmában. Ez nekem valahogy elvem, de nem is visz rá a lélek, nem az van, hogy megvonom magamtól. Szeretek a dolgaimra fókuszálni, a szakmának élni. Ez nem jelenti azt, hogy teljesen elvonatkoztatok a környezetemtől vagy a barátaimtól, csak valahogy másképp van erre igényem. Egyébként is van egy nagyon befelé forduló énem. Szeretek otthon lenni, egyedül lenni, rengeteg magányt igénylek. Olyankor gondolkodok a szerepeken, magamon, a lelkemen, az érzelmeimen. Én egy próba után hazamegyek és gondolkodom, helyreteszem a dolgokat, elmélyülök. Fontosnak tartom elmondani, hogy mindezzel nem ítélkezni szeretnék azok fölött, akik mondjuk kocsmáznak. Egyszerűen vannak olyan személyiségtípusok, akik így dolgozzák fel a dolgokat. Én hazamegyek, főzök egy jó teát, leülök, elvagyok magamban. Valakinek viszont arra van szüksége, hogy egy megerőltető próba után, egy magát és az érzelmeit igénybe vevő munkafolyamat után emberek között legyen, szocializálódjon, meghallgassák, és ehhez lehet, hogy szükség van egy italra, hogy a gátlások feloldódjanak. Semmiképpen nem illetném a könnyű jelzővel, nem mondanám, hogy a színészi lét könnyebb. Ezek nagyon komoly nehézségeknek a feldolgozásai.

– Létezik szerepálmod?

– Még nincs az a szerepálmom, amit ha nem játszhatnék el, boldogtalan lennék. Nagyon sok zenés színházi darab szerepálom van és néhány prózai is, de általában megtalálnak a jó feladatok. Elégedett vagyok eddig a szerepeimmel, szóval még nincs, de biztos, hogy lesz ilyen álmom.

– Mi a művészi hitvallásod, ars poeticád?

– Az egészít ki, ha sokat olvashatok. Sokszor egy versben, egy színházi idézetben találom meg azt az életérzést, ami éppen találó rám. Most nagyon munkál bennem Brecht Kaukázusi krétakör előadása, amit – ha minden jól megy –, felújítunk az osztállyal. Ebben van néhány gyönyörű idézet, ami képes napokig csengeni a fülemben, egyik közülük így szól: „Azoké legyen minden, ami van, akik jól bánnak vele. A kocsi a jó vezetőé, hogy jó útra vezesse. A gyerek azé, aki anyaként szereti, hogy felnevelje. A völgy pedig azé, aki megöntözi, hogy gyümölcsöt teremjen.”

Farkas Endre

Cikkünk a Családi 7vége szórakoztató mellékletünkben jelent meg.