Hirdetés

Simon Géza-Áron: A sikernek ára van, nem pedig titka

HN-információ
Simon Géza-Áron Székelykeresztúron, a Petőfi Sándor Általános Iskolában testnevelő tanár. A testnevelés mellett a kézilabda a legnagyobb szenvedélye, kézilabdacsapatot is alapított, amely immár közel tizenkét éve működik. Korábban a Székelyudvarhelyi KC, jelenleg a Székelyföldi Kézilabda Akadémia utánpótlásaként is szolgál. Imádja a hegymászást, azonban amióta a gyerekei megszülettek, már nem vállal extrém helyzeteket, sőt szeretne minél több időt tölteni családjával. – Hogyan és mikor alakult ki a sport iránti szeretete? – Gyermekkoromban mindenféle sportágat kipróbáltam, azonban mindig a labda volt az, ami vonzott, főleg a csapatsportok – kézilabda és labdarúgás –, így alakult ki egészen fiatalon a sport iránti szeretetem. Sőt ötödik osztálytól már egészen pontosan tudtam, hogy testnevelő tanárként szeretnék dolgozni. A másik, ami komoly tényezőt jelentett, a természet, a mai napig nagyon szeretek túrázni. Régen egyetemistaként és kezdő tanárként rengeteget túráztam, mostanság a család mellett kicsit nehezebb, de van két-három fontosabb túra, amire most is eljárok. Sosem voltam az a könyv mellett ülő diák, ezért voltak nehezebb periódusaim is az iskolában. – Beszélne a tanulmányairól és a pályaválasztásról? – Igen, amint az imént említettem, gyakorlatilag már elemi iskolában tudtam, hogy testnevelő tanár leszek. A tanulmányaimat első osztálytól egészen tizenkettőig Székelykeresztúron, az Orbán Balázs Gimnáziumban, az egyetemet pedig a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Testnevelés és Sport szakán végeztem. Mi voltunk az utolsó olyan generáció, akik még négyéves képzésben részesültünk. – Van egy olyan gondolat, esetleg mottó, amely szerint az eddigiekben alakítani próbálta az életét? – Igen, egy Hobó-gondolat, idézet, mégpedig, hogy a sikernek ára van, nem pedig titka. Hogyha valaki valamit el akar érni, akkor tennie kell érte. Mi, amikor a gyerekekkel az országos döntőre készültünk, heti háromszor napi másfél órát edzettünk még a vakációban is, és edzőtáborokat tartottunk. Utánajártam, filmeket néztünk, sok mindent feláldoztam. A felkészüléstől kezdve van három torna, majd a megyei, a regionális és országos bajnokság, elődöntő és döntő. Összesen tíz turné, ami legalább hét hétvégét jelent a családtól távol. Ráadásul nekem két csapatom van. Persze előfordul, hogy a két csapat turnéja egy napra esik, de még így is legalább tíz hétvégét jelent. Külföldi turnék, szülőértekezletek, ezek nagyon sok időt ölelnek fel, és ára is van. Tehát nem titka van, hanem ára, és ez a lényeg, legyen szó akár az ember saját élményeiről is. – Milyen jelentőséggel bír, mi a szerepe a sportnak az életben, a környezetében? Hogyan éli meg ezt a rendkívül zsúfolt programot a családja? – Van két kisgyerekem – egy ötéves lányom és egy kétéves kisfiam –, illetve egy csodálatos feleségem. Most, hogy már nagyobbak a gyerekek, a zsúfolt program miatt egyre nehezebb a családi programokat összehangolni. Amíg nem voltak gyerekek, egyszerűbb volt beáldozni a hétvégéket. Olyan is volt, hogy a feleségemmel, aki akkor még a jegyesem volt, együtt vittük a gyerekeket turnékra, most már azért nem ilyen egyszerű. Lassan az kerül mérlegre, hogy sajnos azt az időt, amit más gyerekekre fordítok, az enyéimtől veszem el. Átmeneti megoldás, azonban igyekszem őket is bevonni az én tevékenységi időmbe, hogy minél több időt lehessek velük. Innentől kezdve az idő felértékelődik számomra is. Remélem, a gyerekeimet is be tudom a későbbiekben építeni a csapatba, és akkor a kellemest a hasznossal egybe tudjuk kötni. – Hogyan alakult testnevelői pályája a kezdetektől egészen a jelenig? Milyen a kollégákkal és a diákokkal a kapcsolata? – Gyakorlatilag frissen végzettként az első pillanattól kezdve Székelykeresztúron, a Petőfi Sándor Általános Iskolában tanítok, ennek lassan tizenkét éve. Már az egyetem évei alatt élt bennem az elgondolás, hogyha itthon valahol a környéken kapok egy állást és lehet egy kis kézilabdacsapatom, akkor boldog leszek. Végül sikerült, és ebben az iskolában alapítottam egy kézilabdacsapatot. Alapjában távolságtartó és szigorú embernek tartom magamat, de mindig van pár gyerek, aki tud azonosulni. Velük hosszú távú kapcsolat tud kialakulni, és mondjuk, hogyha elhívom őket négy évvel később barlangászni, akkor szívesen eljönnek. Persze nem mindenkivel tudok ilyen kapcsolatot kialakítani, csak azokkal, akik megértik, hogy miért követelek és vagyok következetes a sportban. Nem célom és nem is szeretnék mindenkinek megfelelni, fontos a következetesség. A munkában hiszek, és olyan tanár vagyok, mint a legtöbb, aki a saját tantárgyamat kicsivel fontosabbnak tartom a többinél. Nekem fontosabb az élményalapú tanulás, tanítás a tárgyi központú oktatással szemben. Kollégáimmal, úgy érzem, jóban vagyok, voltam aligazgató is, de ez nem annyira az én világom, jobban szeretek a gyerekeknek órát tartani, pattogjon a labda. – Van a sporthoz szorosan kapcsolódó második tevékenysége? – A kézilabdacsapat alakítása után szinte azonnal jött a támogatás is. Ugyanis Székelyudvarhelyen megalakult az SZKC, meghívtak, egy tornán azt kérdezték tőlem, mi lenne, ha a versenyeken az ő nevük alatt indulnánk a továbbiakban és támogatásukkal folytatnám ezt az iskolacsapatot. Gyakorlatilag tizenegy éve veszünk részt az országos bajnokságban az SZKC neve és támogatása alatt. Ez tulajdonképpen azt is jelenti, hogy sportiskolás csapatokkal versenyzünk időnként több-kevesebb sikerrel. Viszont háromszor bejutottunk az országos döntőbe is. Az elmúlt bő évtized során sokszor előfordult, hogy egész Hargita megyét mi képviseltük az elődöntőn. Természetesen az eredményt nagyban hordozza, hogy éppen milyen az adott években a generáció. Azt bátran kijelenthetem, hogy három-négy évente van egy olyan generáció, amely megállja a helyét országos szinten is, annak ellenére, hogy egészen kis városnak számítunk. A másik, ami segít, hogy a Petőfi Sándor Általános Iskolában párhuzamos osztályok működnek, és ez nagyban megkönnyíti a válogatási lehetőséget. Például, hogyha a csapatot ötödik és hatodik osztályosokból teszem össze, akkor gyakorlatilag négy osztályból tudok válogatni a kézilabdacsapatba. Egyébként a város más pontjáról is jöhetnek gyerekek, viszont sajnos általában az ő programjuk, órarendjük nem talál a miénkkel. Azonban volt rá példa, hogy más iskolákból is sikerült egy-két gyereket beépíteni a csapatba, de ez ritkább. Később a tehetségesebb gyerekeknek esélyük van a felnőtt csapatban játszani. Piramisrendszerben dolgozunk, igyekszünk minél több fiatalt bevonni, mert az évek során van lemorzsolódás is. Korábban Zetelakát is próbálták ebbe bevonni, ott azonban sajnos megszűnt a csapat. A lényeg tényleg az lenne, hogy lehetőleg minél több gyereket vonzzunk be. Vannak kiemelkedő tehetségeink, akik Székelykeresztúron kezdték, most egyikük, például, ifiválogatott-kapus, sőt ezzel egy időben a felnőttcsapatban is védett és véd. Egészen pontosan nem tudom, hány ifjúsági válogatottságig jutó játékost neveltem ki, de volt olyan is, aki a magyar ifjúsági válogatottban mutatkozott be. Természetesen, aki nem ér el válogatottságot, még be tud és szép számmal be is épülnek a felnőtt kézilabdacsapatba. Sőt vannak, akik külföldön kapnak profi kézilabda-szerződést, leginkább Magyarországon, olyan csapatban próbálhatták ki magukat, mint például a Telekom Veszprém kézilabdacsapata. – Hobbi, szabadidős tevékenység? Jut egyáltalán idő ilyesmire? – Természetesen igen, bár nem annyi, mint korábban. Többször is jártam az Alpokban, lehet kérkedésnek tűnik, de nem az, kétszer másztam meg a Mont Blancot, mindkétszer sikeresen felértem a csúcsra. Egyszer rossz időben, viharban teljesítettem, másodszor pedig gyönyörűen sütött a nap. Harmadik évben pedig voltunk Monte Rosán, ahol négy nap alatt másztunk meg hét négyezres hegyet. De ezek még nősülés előtt voltak, felejthetetlen élmények. A napsütésből fel a mínuszba és utána vissza, kipihenni a fáradalmakat. Ezenkívül Romániában is több hegyet megmásztam, szeretek barlangászni is. Háromszor voltam hegyi maratonon is, 42 kilométert tettem meg nagyjából kétezer méter szintkülönbséggel. Szoktunk sátrazni is, voltak extrém helyzetek is, amikre talán most már nem vállalkoznék, mert szeretném felnevelni a gyerekeket.

Vlaicu Lajos



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!