András Hunor szobrász: „Olyan érzést szeretnék átadni, ami mellbevágó”

A székelymagyarosi András Hunor szobrászművész az alkotásain keresztül olyan traumákat ábrázol, amelyek az emberi test torzítása által öltenek formát. Gyakran az anatómiának ellentmondva kísérletezik, különleges munkái közül kiállított már néhányat szülőfalujában és Temesváron is.

– Mikor találkoztál először a képzőművészetekkel?

– Már az általános iskolában nagyon szerettem mesefigurákat rajzolgatni. A tanító bácsi felfigyelt a rajzaimra, majd az udvarhelyi Palló Imre Művészeti Szakközépiskola tehetségkutató programjának köszönhetően kezdtem el a képzőművészetekkel kapcsolatos tanulmányaimat. A szeretteim unszolására iratkoztam be a művészeti iskolába. Megszoktam a kisfalusi környezetet, idegenkedtem a várostól. A felvételi nagyon jól sikerült, s az rögtön adott egy jó nagy adag lendületet. Tizenkettedik osztályig elvégeztem a festészet szakot, majd a temesvári egyetemen folytattam a tanulmányaimat képzőművészet szakon, pontosabban szobrászatra specializálódva. Festeni is szeretek, de a szobrászatot sokkal izgalmasabbnak találtam. Már az udvarhelyi iskolában nagy hatást gyakorolt rám minden, ami a szobrászattal állt kapcsolatban. Kiváló tanáraim voltak Berze Imre és Biró Mihály szobrászművészek. A tőlük tanult alaptechnikákat a mai napig használom.

– Milyen kihívásokkal kell szembenéznie egy szobrásznak?

– Kihívások mindig vannak és lesznek, szakmától függetlenül. Számomra a legnehezebb lépést tartani az új anyagokkal. Az építkezési anyagok mellett más területekről is szerzünk be hozzávalókat – az autógittől kezdve az öntőgyantáig. A felhasznált anyagokat a hétköznapi életben teljesen más foglalkozásoknál alkalmazzák, de szobrászként gyakran kell ötvözni a különböző állagú alapanyagokat. A folyamatot mégsem nevezném kihívásnak, hiszen ebben rejlik a szobrászat érdekessége. A legextrémebb építkezési anyagokat is ki kell próbálni, összekeverni a modern világ szintetikus anyagaival. Már nem csak kőből faragunk, fából formálunk, öntünk ki bronzból egy-egy szobrot, ugyanis a kortárs szobrászat régen meghaladta ezeket a lehetőségeket. Óriási az anyagok felhasználási skálája. Habár még nincs bronzból készült munkám, nagyon szeretném azt is kipróbálni. A legtöbb munkámat agyagból mintázom meg, de kísérletezés céljából öntöttem már szobrokat gyantából, betonból és műanyagból is. A szobrászok zöme arra törekszik, hogy olyan anyagot válasszon, ami időtálló, a strapabíró anyagokra nagyon jó példa a bronz meg a kő. Minden anyag más-más technikát igényel, a munkának ezt a részét egy nagy kísérletezésként lehet elképzelni. Az én műtermemben a véletlen szüli a legnagyobb alkotásokat.

– Az alkotásaidat elnézve igencsak változatos formákkal találkozhatunk. A történelmi alakok megformálásától egészen a sokkolóan szürreális szobrokig terjed a skála. Ezek hogyan férnek meg egymás mellett?

– Például Orbán Balázs mellszobra és a Metamorphosis című figuratív alkotásom két külön irány. Amikor portrét mintázok, akkor az esztétikára és a monumentalitásra törekszem. Az a szobor jó, amelyikbe életet tudok lehelni. Egy mellszobor arca, szeme éppen olyan eleven kellene legyen, mint egy élő ember tekintete. Ezt úgy érem el, hogy ráerősítek az arcvonásokra, a mimikára, s a mellszobor esetében a karakter plasztikus visszaadására törekszem. Persze akad néhány szobrászati szempont, amit mindenképp ajánlott figyelembe venni az alkotásnál. Az Orbán Balázs mellszobránál nem volt lehetőségem arra, hogy elrugaszkodjak az említett megkötésektől, viszont a Metamorphosis esetében már sokkal nagyobb művészi szabadságot élveztem. Szándékosan nem is akartam a teljes anatómiai helyességre figyelni, egy portrénál azonban sokat számít, hogy a megfelelő csont az arc megfelelő területén helyezkedjen el.

– Mekkora a legnagyobb szobor, amit készítettél?

– Orbán Balázs mellszobra, ami közel egy méter magas.

– Mennyi előzetes kutatásra van szükség ahhoz, hogy elkészüljön egy olyan szobor, ami egy történelmi személyiséget ábrázol?

– Elsősorban nem a történelmet, hanem az anatómiát kell alaposan megismerni, úgymond felkutatni. Persze minden csontot, izmot, ízületet lehet a későbbiekben torzítani, bár egy történelmi alaknál nem ajánlott. Egy történelmi alaknál a karakter megtalálását, illetve más fontos szobrászati szempontokat veszek figyelembe. Fiktív, szürreális szobroknál nagyobb az alkotói szabadság, ugyanakkor ott sem mindegy, hogy mit és hogyan torzít a szobrász. A torzítás alapján is egyből kiderül, hogy mennyire ismeri az alkotó az emberi testet. Amikor az Orbán Balázs-szobrot készítettem, akkor megnéztem a régi fotókat, de tanulmányoztam más szobrokat is, amelyek róla készültek. Nem állítom, hogy büszke vagyok a munkámra, mert mindig jobb és jobb akarok lenni, de erre a mellszoborra jó ránézni. Most még jó ránézni, de eltelik két év, és már nem lesz ennyire jó. Ahogy telik az idő, egyre inkább látom, hogy mit kellett volna másképp csinálni.

– Milyen jellemzői vannak a stílusodnak?

– Még korai lenne válaszolni erre a kérdésre. Szerintem a saját stílusom és formanyelvem csak most van kialakulóban. Pár éve foglalkozom komolyabban a szobrászattal, úgy érzem, hogy a jéghegy teteje még messze van. Ha mégis ki kellene jelölnöm egy irányát a munkásságomnak, akkor a figuratív szobrászat mellett döntenék. Az emberi test különböző környezetbe helyezése, torzítása, megváltoztatása, esetleg önmagából való kifordítása az elsődleges kifejezőeleme a művészetemnek. A szobrok nem feltétlenül azt mutatják, amilyennek látszik a test fizikai valóságában. Az emberi test lenyűgöző, és mint kifejezőelem a legszebb organikus forma. Szobrászként pluszértékkel tudom feltölteni a test formáit – hozzá tudok valamit adni, de el is tudok venni belőle. Kedvelem a más hangvételű szobrokat is, mint például a vidámságot, boldogságot sugalló munkákat, csak nem azokkal foglalkozom. Az alkotásaimon keresztül inkább a sokkoló, meghökkentő érzéseket fogalmazom meg, egy olyan érzést szeretnék átadni, ami mellbevágó. Újabban érdeklődéssel fordulok az amputáció felé – a Metamorphosis épp ezt ábrázolja. Megmutatja a fizikai torzítást követő belső átalakulást, illetve azt, hogy milyen érzések zajlanak egy emberben akkor, ha, mondjuk, levágták az egyik végtagját. Ez egy belső lelki trauma, ami teljes egészében a szobor vonásain köszön vissza. Még véletlenül sem gondolom azt magamról, hogy kiforrott szobrász vagyok, még sok-sok kísérletezés és gyakorlás vár rám. Nem szeretem azt mondani, hogy vannak példaképeim, de akad néhány olyan szakember az egyetemen, aki rengeteget hozzáadott a saját stílusomhoz. Bogdan Rață például kiváló figuratív szobrász, tőle sokat tanultam.

– Mennyire nehéz feladat szobrászként kitörni, ismertté válni egy Hargita megyei faluból?

– Kitörnék, de valójában nincs, ahonnan. Udvarhelyen van néhány tehetséges képzőművész, de a környező vidéki települések még nincsenek megérve arra, hogy befogadják ezt a fajta művészetet. Amikor művészetekről van szó, a közösség zöme kíváncsi és lelkes, de gyakran ennek ellenére sem jutnak el a szoborművek mögötti üzenethez. Ennek az lehet az oka, hogy ha nem egy konkrét, a valós környezetükből ismert formával találkoznak, akkor nagyobb a hatás az ingerküszöbre. Az értelmezéshez ki kellene lépni a komfortzónából, de biztos vagyok benne, hogy nem mindenki látja szívesen az emberi test csavart, eltorzult változatait.

– Jelenleg min dolgozol?

– Egy köztéri szobor makettjén. Ez egy mellszobor lesz Székelymagyarosra, mely fiktív alakot, egy katonát fog ábrázolni, a háborús hőseink emlékére. A településen van már egy emléktábla állítva a tiszteletükre, de úgy gondolom, hogy ennél sokkal többet érdemelnek. Erősen kötődöm a falu történetéhez, s nem is tervezem azt, hogy hosszabb ideig elszakadok tőle. Ez a szobor biztosíték lesz arra, hogy amikor fizikailag nem is lehetek otthon, legalább a munkámon keresztül jelen legyek.

Miklós Dalma

: an accessible web community