Békés vagy mérgező?

Az idei tanévkezdés előtt fókuszba került a médiában, a közösségi oldalakon az iskolai szorongás. Nagyon jó, hogy beszélünk a témáról, mert a jelenséget valóban nem lenne szabad a szőnyeg alá söpörni – ez derül ki az értő-érző pedagógusok, az iskolapszichológusok elmondásából, de sok szülőt is aggaszt, hogy tartósan szorong a gyermeke. Van, aki észre sem veszi.
„Bizonyára mindannyian vártátok, hogy megkezdődjön az iskola” – hangzott el számtalan tanintézetben hétfőn. Akik ezt így kimondták, egyrészt nem látják a valóságot, hanem csak a maguk elképzeléseinek adtak ennyire közhelyesen és általánosítóan hangot. Mert a tény az, hogy sokan nem várják, hogy elkezdődjön a tanítás. Sokaknak már ez a mondat is szorongást okozott: várnom kellene, ezt várják el tőlem, de én nem várom, nagyon nem várom, biztos valami baj van velem.
Annak, aki beszédet mond egy tanévnyitón, elsősorban a jelen lévő gyermekekhez kellene szólnia. Főleg, ha intézményvezető, elvárható lenne, hogy tisztában legyen a valós helyzettel: az intézményekben sajnos ott van az iskolai bántalmazás, jelen van a kényszerítés, a durva fegyelmezés, az olyan igazságtalan (és nem utolsósorban törvénytelen) büntetési formák is ott vannak, mint az óráról való kitessékelés, a büntetőfelmérő és büntetőjegy, ott a közöny, van kismillió konfliktus, amit nem a jóvátétel és a helyreállítás jegyében, hanem a bűnösnek vélt, kikiáltott személy példát statuáló megrovásával „kezelnek”, van túlkövetelés, érzéketlenség és számos érthetetlen szabály. Ott, ahol a felsoroltak jelen vannak, a vezetőnek tudnia kell, hogy mivel hiánycikk a béke, az empátia, az egészséges kapcsolódás és egymásra figyelés, a partnerség és együttműködés, a támogató magatartás, a tanulók jelentős részénél szorongáshoz, rettegéshez vezet. Félnek X. Y. tanártól, az igazgatótól, mert ordít, félnek a bántalmazó társtól, egész napjuk az elkerülésről vagy a védekezésről szól, félnek a megszégyenítéstől és megalázástól, félnek, mert azt látják, hogy valakit bántanak, és senki nem tesz semmit…
Mi lenne, ha a tanévnyitókon, de főleg most, a tanév elején, a mindennapokban rájuk is figyelnének az intézményvezetők és pedagógusok, hozzájuk is lenne egy-két biztató szavuk? Például így: „Tudom, hogy van, aki félve, szorongva kezdi a tanévet. Tudom, hogy ez milyen, emlékszem, én is átéltem hasonlót. Szeretném, ha elhinnétek, itt biztonságban vagytok, vigyázunk rátok, támogatunk titeket. A mi iskolánk békés iskola akar lenni, ahol közösen visszaszoríthatjuk a mérgező, félelemkeltő viselkedést és megnyilvánulásokat. Itt nálunk bátran lehet segítséget kérni, ha baj van, és azon leszünk, hogy megtaláljuk a mindenki számára méltányos megoldást. Most az elején például segítsetek, hogy hozzuk össze azt a néhány közös szabályt, ami szükséges ahhoz, hogy jól működjünk együtt, itt, ilyen sokan. A továbbiakban pedig van időtök, hogy újra megszokjátok a napirendet, a feladatokat, ha pedig elakadtok, vagy valami nehéznek tűnik, itt vagyunk és segítünk. Érezzük jól magunkat együtt!”
Ehelyett mi még mindig szeretjük mondogatni azokat a velős mondásokat, miszerint teher alatt nő a pálma; meg ami nem öl meg, az megerősít; és fő, hogy dolgozzanak; meg hát nekünk sem volt fenékig tejfel az iskola, de túléltük. Jó, jó, de hogyan? Nem lenne jobb, ha sebek nélkül, kiegyensúlyozottan, boldogan, kreatívan, szabadon szárnyalva, kibontakozva, fejlődve, gazdagodva, a felfedezés örömével élnék meg iskolás éveiket a gyermekeink, unokáink?
A finnek, az északi országok ezt nagyjából elérték, fiataljaik teljesítménye pedig rendre ott az élvonalban a nemzetközi felméréseken, boldogságindexük is magas. Miközben nálunk több a szorongás, mint a boldogság, és sok a kudarc, gyakran kevés az eredmény. Választanunk kell, míg nem késő: békés iskolákat akarunk vagy mérgező környezetet a felnövekvő generációk számára?

Asztalos Ágnes

: an accessible web community