Beczásy Antal műtermében/otthonában

Kontyoló 1971, olaj, vászon, 143 x 410 cm

Térségünk képzőművészeti életének egyik meghatározó alakja volt, színes egyénisége sokakat lenyűgözött. Tizenöt esztendővel ezelőtt hunyt el, személyiségének emléke azóta sem halványul. Életművének szakszerű feldolgozása azonban még várat magára. Vasárnap lenne 84 éves. A néhai művész emlékét idézi alábbi írásában dr. Bucur Nicolae műkritikus.

„Nem keresek formákat. Minden idők művészetéből tanultam. Eszméim kifejezésére találom a formát. Létre akarok hozni egy művészi ideált, azzal a szándékkal, hogy egy parányit közelebb hozzam századunk világát bár azokhoz, akik az én képeimet nézik.”
Beczásy Antal

Nagy, tetszetős ház, több család lakja. Az emeleten a lakás és a tágas műteremszoba. Még le sem ülök, s máris zenemű meghallgatására hívnak. Nehéz döntenem olyan ajánlatok között, amelyekben nincs gyakorta részünk. Kezdetnek Johannes Brahmsot választom. A harmadik F-dúr szimfónia beleillik ebbe az inkább múlt századi, mint jelen idejű hangulatba. A széles ablakon besüt a téli napsugár – 1982. február 4., du. 3 óra 20’.
Tekintetem már belépéskor megakadt egy hiteles néprajzi sarokrészen, amely Beczásy Antal műve. Egy ványoló hatalmas csavarja Szentkirályról, tetején bikaszarvval, ez uralja a helyiséget, feledtetve, hogy egy festő lakásán vagyunk. A „végtelen spirál” a kultúra folyamatos fejlődésének szimbóluma, amely egyidős az emberrel. Egy fanyereg Csíkpálfalváról és két nagy kerék egy másik ványolóból, egy 1896-ból fennmaradt szentpáli hozományos láda, életfával díszítve. A kék alapra festett liliom kellemesen harmonizál a szirmok piros és sárga színével. Még látható egy fából készült lámpás, amelyet tehénistállókban használtak, egy csak fából készült óra, delnei népművész munkája, egy kulacs, egy szita és egyebek.

Beczásy Antal                                                                                                                   Fotó: Farkas Tamás Zoltán

A művész ősei székelyek, földművesek voltak, innen az ő szenvedélyes érdeklődése a múlt világa iránt, ahogy az említett tárgyakkal elbíbelődik, s megőrzi kis magánmúzeumában ezeket a műremekeket. Ugyanennek a szimfóniának hullámain átsiklik a könyvespolcra a tekintet, ahol leginkább képzőművészeti, de néprajzi, orvosi, zeneművészeti kiadványok is láthatók. Két címet megjegyzek, mert jellemzők azokra a festőkre, akik a képzőművészet mélységeit kutatják: A látás nyelve Kepes Györgytől, és Az értelmes szem Richard L. Gregorytól. Érdekes és tanulságos könyvek mind az alkotók, mind a közönségük számára, hisz ez utóbbinak is kell tanulnia, ismernie, interpretálni a művet, hogy érezze, és hogy örvendezzen a tekintete. (A nagy Grigorescu állapította meg, hogy a festészetben „szemet könnyű ábrázolni, a tekintetet nehezebb”.)

Az, aki művészi pályára lépett, nem lehet közömbös a történelem, néprajz, népművészet, a zene iránt, mindez erősen foglalkoztatja Beczásy Antalt, amint megtudtam a csaknem ötórás párbeszédből.

– Minden művészben, minden emberben, a környező világ iránti vonzalom és érdeklődés kell éljen. Az esztétika és a művészet a mindenséget figyeli, és alapvetően szüksége van rájuk az emberiségnek. Történelem nélkül nem tudom elképzelni a művészetet.

– A történelem és a művészet meghitt közelségéről Octavian Paler valahol azt mondta: „Ha a történelem vallomás arról, ami a földön történt, a művészet arról vall, ami az emberek szívében zajlott le.”

– Századunkban a technika nagy arányú és rohamos fejlődése, úgy tűnik, elnyeli a művészetet. Érdekes jelenség, amelyről a művészek is félve állapítják meg: az emberiség eltávolodik a művészettől.

– S ezáltal az ember elveszíti egyéniségét?

– Ezt nem állítanám ilyen határozottan. Ám be kell lássuk, hogy az ember századunkban, meghaladja saját határait: sokan ma sem tudják megérteni az ember világűrbe való kilépését, például.

– És az is ennyire igaz, hogy gyakran nem tudjuk megmagyarázni természetes módon gesztusainkat és lelki reakcióinkat. Ma nem kételkedik senki a tudomány és a technika fejlődésében, de a művészetben nem ilyen tiszta a helyzet. A műalkotások egyedi és megismételhetetlen létezése nem nyújt objektív és támadhatatlan alapokat ahhoz, hogy meghúzhassuk fejlődése lineáris értékábráját. Az igazi művészet nem távolodik el a valóságtól, az élettől, hanem annak a mélyére hatol, a művész a művészet eszközeivel áll ki a társadalom folyamatos fejlődése és tökéletesítése mellett az egyéniség fölvirágoztatásáért. Ennyi néprajzi tárggyal körülvéve természetes, hogy felfedezem: szereted a néprajzot!

Borika, 1987, olaj, vászon, 50 x 36 cm | Farkas Tamás Zoltán reprodukciója

– Megpróbálom népem néprajzát tanulmányozni. Keresem a román, magyar, székely, szász és más népek néprajzának közös vonásait.

– Ezt tette Brâncuşi és Bartók is, hogy csak ezt a két jelentős személyiséget említsem, egy nagy szobrászt és egy nagy zenészt.

– Nem elég a saját házadat fölépíteni, hozzá kell járulj nemzeted fölemelkedéséhez. Az én célom, hogy szerény munkáimmal hozzájáruljak mindnyájunk lelki nemesítéséhez. És ehhez a munkához, „elkötelezettséghez” szükségem van történelemre, népi kultúrára, népi technikai ismeretekre, orvosi, zenei ismeretekre, a friss felfedezésekre, kutatómunkára, dokumentációra.

– A rajzot, a színhasználatot el kellett sajátítani, de a világ rejtett összefüggései és ezek vászonra való átvitele olyan ajándék, ami bensődből fakad, veled született készség. Láttam munkáidat: sok portré, érdekes vonásokkal, amelyek alkotójukra vallanak. Úgy tűnik, sok típust „végigpásztáztál”, egyesek összetéveszthetők.

– Valóban, sok embert tanulmányoztam, fölfedeztem, az életben és könyvekből, albumokból, románt, németet, osztrákot, magyart… Megpróbáltam olyan látószögből és távlatból „nézni”, amit a közös típusnak neveztem.

– Mivel járulhat hozzá a művészet az emberi boldogsághoz?

– Igényes kérdés. Egy jó ruha is művészi érték, ugyanúgy a könyvüzletek, könyvek, kirakatok, egy művészi érzéssel elkészített pohár. Ha mindezek művészi igényt elégítenek ki… az embernek örömet okoznak. A művészet nem fix dolog, mint egy törvényszerűség megfogalmazása, olyan igazság a művészet, amit az ő sajátos eszközeivel fejezünk ki, hogy aztán kijelenthessük: „tetszik” vagy „nem tetszik”.

– Mindenikünknek más az érzelmi viszonya egy műalkotáshoz. Ez feltételezi a művészi közlést. Egyetértesz azzal, hogy a képzőművész vagy bármely más kultúrember olyan nyelvezettel kell kifejezze magát, amely társadalma számára érthető, mivel csak így tud bekapcsolódni a társadalmi áramkörbe, csak így csodálhatják, értékelhetik?

– Azt hiszem, a híres „elefántcsonttoronyra” és a művész polgári mivoltára gondolsz. A probléma nem ilyen egyszerű. Festeni annyit jelent, mint töprengeni az élet felett. Miután mappába gyűjtögetted annak az eseménynek vagy állapotnak az elemeit, amelyről mondandód van, be kell zárkózz a műhelybe egyedül, s igazából összpontosítanod kell. A festészet filozófia, de egy sajátos filozófia, ami nem egyszerűsíthető egy szókratészi párbeszédre, nem intézhető el a zöldségpiacon. Eme gondolatiság terméke azonban mindenki számára valóban megközelíthető kell legyen. Az alkotási folyamatban magányos vagy, de az alkotásban társaid között kell légy, tehát a vár művésze.

Egy sorozat csoportos és megyei tárlaton – főleg Kovászna és Maros megyében – való részvétel után, 1970-ben Beczásy Antal festőművész visszatért Csíkszeredába egy gyűjteményes kiállítással, amelynek gazdag és változatos anyaga többévi munka gyümölcse. Erre a tárlatra magángyűjteményekben vagy kulturális intézményeknél található munkáit is összegyűjtögette. Arra a kérdésre, hogy miért halogatta a kiállítást éppen abban a városban, ahol a középiskolát végezte, s ahol már régen lakik, azt válaszolta, hogy az alkotási aktus egyáltalán nem könnyű, s ugyanilyen nehéz azzal a közönséggel találkozni, amelyet a legtöbbre tartasz. Mert Beczásy Antal emelt fővel akart visszatérni a Hargita lábánál álló polgártársai közé. Kötelezte az ihletforrás: Csík falvai, ahogy csendben pihennek a vásznain, a vidék napsugárban szegény, festői tája. És mindenekelőtt adósnak érezte magát az itt élő emberekkel szemben, akik fel tudják fedezni azt, ami tiszta, adósnak érezte magát a falusi emberek előtt, akik számára az erdő, mező, a széna, a tarló mindennél fontosabb. Nézvén a Naplemente, Falu, Vihar után, Hazafelé, Leány korsóval, Krumpliszedésnél, Napos táj, Dombok című képeit vagy Évszakok című ciklusát, családias hangulatú, erős plasztikai hatással teli képekben gyönyörködünk. A tájképek, bár „anatómiailag” tagoltak, kontrasztként rejtett lírai hangulatban oldódnak fel, amelyet a horizont alkonyi sugárral ötvözött szépsége fokoz, amint lágyan hullámzik át a végtelenbe. Ebben a keretben mindig ott van a mezőről hazatérő ember, aki maga mögött hagy egy légies világot, a begyűjtéshez előkészített, bő termésű földet. A falvaknak megvan a maguk „kismonográfiája” annak a festőnek a vásznain, aki keresztbe-kasul bejárta Csobotfalvát, Csíksomlyót, Menaságot stb.

Anyaság olaj, vászon | Farkas Tamás Zoltán reprodukciója

Beczásy alkotásai forró színek gazdagsága mögé rejtett titkokat takarnak. A vásznak többnyire kisméretűek, ahogyan a téma kéri, egy sárga tisztás, egy falurészre vagy emberi alakra hulló fényfolt. A műalkotás lényege egyszerűsítést kíván, mégis bővebben közvetít, mint egy freskó, arról a mély emberi igazságról, amit a környezet, a keret, a modell sugall.

– Érdekes időket élünk: a falusi embereket érdekli, mi történik városon. A városban is van kíváncsiság a vidék felé. Néha nosztalgia kerít hatalmába. A lelkem ismét a faluhoz húz.

– A tájképeknek van egy régies, mitikus zamatuk, szinte „égi” titkokat őriznek. Az eszközök nem körmönfontak: egy sötét tónusú alap, a keretből diszkréten kiemelkedve, mint egy villanás, az érdeklődési központ: a ház, az ember, a gazdaság, a szekérút, a holdfény, a tarló, a dombok. A fénnyel az alkotó ökonomikus: uralkodnak az árnyékok, a kialudt fény. Beczásynál ritkán találod meg az erős nyári napot. A fény kiszámított, beosztott, sarkított. Miért nincs több szertelenség a munkáidban?

– Befolyásol a környék éghajlata. Hargitát ez a hangulat, ez az ég jellemzi, tele szürkékkel, s talán felhősebben, mint máshol. A rövid és napsütésben szegény nyarak a képzőművészetben is kifejezésre jutnak. Én különben optimista vagyok, mégis a munkáimban sokszor a sötét színek uralkodnak, a lilák, amelyek a tájképet súlyossá teszik. A világos szín sem hiányzik, de nem válik uralkodóvá, diszkrét marad.

– Az ég a te művészetedben gyakran barnáskék, vöröseslila. Az árnyékok nosztalgiát ébresztenek. Nevezzük ezt romantikus természetű festészetnek, vagy ne mondjuk színekbe öntött drámáknak?

– De, drámák is! Én nem laktam, hanem éltem a természetben! Hosszú napokat töltöttem kifejezhetetlen, de valóságos félelemben: esőt vártam, és nem jött, a mező kérte minden barázdájával, repedésével, de sehol egy csepp eső. Ez dráma a falusi embernek, de számomra is, aki ugyanazt érzem, mint ő.

– Visszatérek az „Évszakok” ciklusohoz. A vásznak egy Hesiodos visszhangjai, aki hol költőien, hol gazdaként énekli a nyár zöldjét, vagy a tél fehérségét, a tavaszi viharokat, amelyek fölrázzák a természetet, és aki az embereket énekli meg: egy megkésett kaszást hajlott háttal, amint hazafelé tart, egy asszonyt a nyár közepén, korsóval kezében, a klasszikusok verseiben szereplő személyekhez hasonlóan, egy csoport földművest, amint elcsodálkozik a város forgatagán és újszerűségén. A színeknek kesernyés ízük és aromájuk van, úgy, ahogy a gondolataink is gyakran boldogok, de gyakran szomorúak is, ezért érezzük a vásznakon a költészet és a zene rokonságát. Tájképeid másik jellemzője: a figurák az előtérben helyezkednek el, de legtöbbjüket hátulról „ragadod” meg, úgy, hogy uralkodó marad a falu, a dombok, a lankák, a források, a vén házak, a kútgém, az udvar…

– Az alakok festészetemben a falu felé tartanak, nem onnan jönnek el, mindig a családi házhoz térnek vissza. A nézőnek a tájkép egészének kell hatást gyakorolnia és nem a szereplőknek, akik szerves részét képezik ennek a környezetnek. Valóban kevés szereplő tekint a nézőre, a falu felé menet, völgybe ereszkedvén ábrázolom őket, a vászon mélyéről a faluba… az előteret megnyitva a már megkezdett tájképnek, amelyet vonalakkal „rögzítek” és színekkel… ezek is patakként kanyarognak. Míg a forrástól elindítom, az a nehéz.

Ugyanaz a rusztikus jelleg, amely a mélységes, ritkán megzavart csendből és a keresgélésből, töprengésből származik, és ami mind a falusi otthonra jellemző, még azokba a kompozíciókba is bevonul, melyeknek témája a folklór, a dojnák és balladák világa, a nép évezredes története. És innen táplálkozik az embernek az a szoros és erős kötődése a rögök lelkéhez, melyből élete sarjad. A Dózsa György emlékére című olajkompozíción a hős arcvonásai magával a festővel hasonulnak. Érdekes és egyéni kivitelezésükkel a hasonló alkotások az ezeréves hagyomány körébe lopnak minket be. Alkotásaid közül nem hiányoznak a ceruzával és szénnel készült kompozíciók sem, melyekhez témaként ugyanaz a falu-világ nyújt forrásanyagot: Judit, Gondolkodó asszony, Favágó, Tájkép emberekkel, Falusi lány, A faluban, Vásár után, Ülő lány.

– Hogyan látod a grafika és festészet viszonyát?

– A rajz olyan „gyakorlat”, ami nélkül nem lehet a képzőművészetben létezni. „A festészet agya a grafika” – ezt a kijelentést Nagy Imrétől hallottam. Neki köszönhetem, hogy a grafikára felvételiztem, ahol el is végeztem egy évet. Ezután kilencévi „tévelygés” következett, a jogon, a pedagógián (két évig) és végül a hat év a festészeten-képzőművészeten.

– Azt hiszem, mégis olajban dolgoztál többet.

– Ha számba venném a felületeket, az első helyre az olaj, a másodikra az akvarell kerülne. Az olajképekben érzem inkább otthon magam. Az utóbbi időben főleg a freskó érdekel. Hiányzik nekem ez a műfaj; öröm az anyaggal megküzdeni, mint technika is izgalmas. Sokat tanulmányoztam a monumentális művészetet: Rafaello és Michelangelo a műfaj valóságos mesterei.

– Visszatérve a tematikához…

– Sokféle téma van: az etnokultúra területéről a ballada az, amelynek mítosza és eposza vonz. Nincs egy közösség életében olyan ballada, amelyet ne lelnénk fel más népek problematikájában, ugyanúgy az embert minden vívódásával a témákat uralva és ténylegesen.

– Számomra ez magyarázza diplomamunkád témaválasztását, amely a kontyolónak nevezett népi szokásból indul ki, és amelynek plasztikai megoldása olajban is freskóeljáráson alapul?

– Igen!

A nagy méretű olajkompozíciót egy Gyimes-völgyi szép néphagyomány hatja át, amely menyasszony-öltöztetéshez kapcsolódik. A szereplők ábrázolásmódján rögtön a freskótechnika megoldásai érződnek, szoborszerű helyzetben jelennek meg, tipikus magatartásban. A mitikus borzongás, amely az egész együttesből sugárzik, a menyasszony-főszereplő köré vetülő meleg és intenzív fényeknek köszönhető.
Beczásy művészete magányt is hordoz, sőt még kétségbeesést is. Ezt ő vásznain átéli, hogy védekezésre tanítson minket. Hiányoznak a romantikus eszményítések, melankóliája, amely nem a csend, a nyugalom eredménye, hullámzó – főleg a kompozícióknál – rezzenések, mimikák, nyögések árnyalják, a tájképeket pedig ugyanígy az árnyékok, mivel látszólag megsokszorozódnak, és a fények átgondoltak, mint a képzelet spontán reflexei, amint könnyedén a szokványok vágányaitól elsiklanak. Talán nem a nyugalom uralja természetábrázoló vásznait, hanem a könnyű zaklatottság, az élők idegéé, meg a történelmi tudat benső lüktetése és a jelen ritmusa. Inkább töprengő festőnek nevezném, mintsem derűsnek, inkább meditálónak, mint lírikusnak. A boldog nyugalom nála nosztalgiába oldódik. A felhasznált elemek, a kifejezést szolgáló tónusok kölcsönzik a műveknek, legteljesebben a tájképeknek, azt a benső ritmust, legyen az egy elképzelt furulyadallamé, amelyet megérzünk, meghallunk… És ily módon „tekintve” a Beczásy Antal vásznai egy „kis filozófiává”, „kis világokká” válnak, amelyek maguktól beszélnek, amelyek figyelemfelkeltők a maguk módján, közvetlenül, őszintén, lenyűgözőn.

Lebegő Krisztus, 2004, olaj, vászon, 180 x 140 cm | Farkas Tamás Zoltán reprodukciója

A művészről

Beczásy Antal 1938. augusztus 28-án született Marosvásárhelyen. Középiskolai tanulmányait a csíkszeredai gimnáziumban végezte. 1958-tól a marosvásárhelyi Székely Népi Együttes táncosa volt. 1960-tól a kolozsvári Pedagógiai Főiskola rajztanári szakának hallgatója, 1962-től a csíkszeredai Olt Kisipari Szövetkezet kerámiarészlegén dolgozott. 1963-tól a marosvásárhelyi bábszínház díszlettervezője, 1964-től a kolozsvári Képzőművészeti Akadémia hallgatója. 2007. január 11-én hunyt el.

: an accessible web community