Barokk muzsika a természetben

Boér Károly neve nem ismeretlen a csíki, a Hargita megyei közönség számára. Hosszú ideig muzsikusként, zenepedagógusként ismerték, közel három évtizede a Marosvásárhelyi Rádió avatott szerkesztőjeként, műsorvezetőjeként része mindennapjainknak. Az alábbi beszélgetést a zenész tudásával és az újságíró kíváncsiságával készítette egy köztiszteletnek örvendő muzsikuscsalád tagjaival: Ványolós Andráséknál járt Madéfalván.

 

– Valóságos édeni környezetben él a madéfalvi Ványolós család a felcsíki havasok tövében. Hogyan kerültetek ide?

 

– Elég hosszú a történet – válaszol a családfő, Ványolós András karnagy. – Amikor hazaköltöztünk Kolozsvárról Csíkszeredába, az első napokban már úgy éreztük, mégis jobb lenne egy élhető falut választani a környéken. És nekifogtunk keresgélni, házakat néztünk, kerestük, hogy hová tudnánk letelepedni a környező falvakban. Végül Marosfőn találtunk egy nekünk megfelelő házat és egy csűrt, de itt csak az épületek voltak eladók, ezeket hát megvettük, majd szétszedtük őket, és telket kerestünk hozzájuk, ahova felállíthatnánk. Maczalik Arnold barátom Madéfalvát ajánlotta, itt körülnéztünk és meg is találtuk az alkalmas telket, ezt mellesleg a polgármester mutatta meg nekünk. Megvettük, és itt állítottuk aztán fel az épületeinket, ahol azóta is lakunk.

 

– El kell mondanom, hogy ez a hely maga a Természet, előttünk a teljes Hargita és egy hatalmas mező, az embernek valósággal tágul a mellkasa, mikor ide kiül, a barátságos kis teraszra…

 

– És a csend, amibe belefér a madarak éneke is, reggel hatalmas hangversenyt csapnak, de senkit sem zavar, néha a kutyák is bekapcsolódnak, ám mindez a Természet hangja Ezzel együtt csend és nyugalom van.

 

– Az alkotói munkához erre van szükség. Itt van velünk a ház asszonya, Ványolós Orsolya zenetanár is. Hogyan kezdődött a muzsikuspályád?

 

– Édesanyám már hatévesen beíratott a zeneiskolába, itt egyre jobban megszerettem a muzsikát s a muzsikálást, így vált aztán életpályámmá a zene.

 

– És te, András? Amikor először nyílt ki a kotta előtted, gondoltad volna, hogy később ez lesz az életed?

 

– El kell mondanom, hogy én csak későn kezdtem el komolyabban zenét tanulni, eleinte könnyűzenét játszottam, és csak 18 éves korom körül jöttem rá, hogy másféle zene is van a világon, sőt éppen ez az, ami zenének mondható és erre érdemes időt-energiát szánni, ma már az egész életemet kitölti. Ja igen, az első kotta: hát az egy klasszikusgitár-letét volt, megpróbáltam lejátszani, s közben már éreztem, hogy ebben sokkal több van, mint abban, amit eddig csináltam.

 

– Végül eljutottál Bach Máté-passiójáig, amelyet nemcsak betanítottál, de tevékenyen részt is vettél, méghozzá énekesként is a csíkszeredai ősbemutatón, a tanítványaiddal együtt.

 

– Nagy álmom teljesült, amikor a madéfal­vi Scholával és a brassói gyermekkórussal közösen énekelhettük a csíkszeredai ősbemutatón azt a gyermekszólamot, amelyet Bach ebbe a művébe beleírt. Itt megjegyezném, hogy a komolyabb kottákkal éppen csak ismerkedő gyerekekről volt szó, de akik ezzel együtt kiválóan megállták a helyüket, és úgy gondolom, hogy ez a koncert életre szóló élmény marad számukra, de ugyanúgy számomra is… a csíkszeredai kórust én tanítottam be, de mint említetted, énekesként is közreműködtem ebben a történelmi produkcióban.

 

– Ványolós Orsolya, te leginkább énekesként és csembalistaként szerepelsz, vagy van még valami?

 

– Igen, van: furulyázni is szoktam, ezt a zongoratanárom, Orbán Balázs adta először az én kezembe s a tanítványai kezébe, aztán később, már a kolozsvári zeneakadémián mindhárom hangszert tantárgyként is tanultam. Zongoráztam, csembalóztam, furulyáztam.

 

– És így jutottál el az orgonáig…


– Az orgonához csak odaülök néha, de ezt nem tanultam soha.

 

– Énekesként meddig jutottál el?

 

– Inkább kórusban énekelek manapság is, de mivel mindig érdekelt az éneklés technikája is, ezért kurzusokon, magánórákon képeztem magam, s persze, Andris is sokat segít.

 

– No, de van itt valami nagyon izgalmas dolog: felállt a családi zenekar és énekkar is. Ennek mi a története?

 

– Én mindig is úgy tartottam, hogy a zenébe csak „belenőni” lehet – veszi át a szót Ványolós András. – Ezt a folyamatot semmi sem pótolhatja, legkevésbé bármilyen fajta kényszer. A gyerekeknek indulásból meg kell adni minden lehetőséget arra, hogy énekelhessenek elsősorban, és majd csak később válasszanak maguknak egy olyan hangszert, amelyet szeretnek. Fontos ez a sorrend: Kodály is megírta, hogy az éneklés a zenei pálya kezdete. Ebből a felismerésből kiindulva alakítottuk meg Madéfalván a Schola gyermekkórust, amellyel főként gregorián dallamokat éneklünk, de emegtanultunk egy Kájoni-misét is, a Missa Siculorumot az Organo Missaleból, de nyilván végigénekeltük Bach Máté-passiójának koráljait is.

 

– Itt mindenképpen el kell mondanom, hogy magad is egy nem mindennapi énekes-teljesítményt nyújtottál az idei csíkszeredai Régizene Fesztiválon, a madéfalvi Siculicidi­um-kápolnában rendezett hangversenyen: itt basszusszólamot is énekeltél, de kontratenort is. Hogy csinálod? Mert erre nem sokan képesek…

 

– A szükség törvényszerűsége nyilvánult meg itt is… a családi kórusban arra volt szük­ség, hogy a basszusszólamot énekeljem, a kápolnában tartott hangversenyünkön pedig tenort és kontratenort is, de én elsősorban tenorista vagyok, s csak néha s szükségből ugrom be más szólamokba. Na, mindenesetre a szopránnal még nem próbálkoztam.

 

– Majd a nejed pótolja ezt az apró hiányosságot. Csakugyan, Orsolya, mit terveztek mostanában?

 

– Nagyon szeretném, ha ezt a lendületet, ami most bennünk van, arra használhatnánk, hogy további utakat, fellépéseket vállaljunk! Nagyon szeretném továbbá, hogy ne hagyjuk abba a házi próbálást, s persze, a rendszeres szereplést sem.

 

– Mert nő-növöget az új nemzedék. Kezdjük talán a kilencéves Ványolós Klárival. Nagyon ügyesen furulyáztál és énekeltél a családi koncerten. De melyiket szereted a jobban?


– Mindkettőt nagyon szeretem. De lovagolni is szeretek.

 

– A következő muzsikus-sarjadék Ványolós István. Hogyan találtad meg az oboát? Vagy ő talált meg téged?

 

– Igazából erre nem is emlékszem. De egyszer csak felfigyeltem az oboa hangjára, és elkezdtem keresni minden zeneműben, figyelni kezdtem minden koncerten, lemezen, és éreztem, hogy ez lesz a hangszerem.

 

– Hogyan képzeled a továbbiakat? Esetleg szólista vagy zenekari oboista leszel?

 

– Nem tudom. Talán…

 

– A családi környezeted mindenesetre olyan, hogy itt főként a barokk muzsika szól reggeltől estig. Már láttál-hallottál barokk oboát?

 

– Láttam is, hallottam is. Hát… szeretném kipróbálni.

 

– A család legifjabb sarjadéka, Ványolós Lázár is. Hány éves vagy?

 

– Öt.

 

– És szeretsz énekelni?

 

– Igen. Nagyon.

 

– Végezetül, ifjabb Ványolós Andrást kérdezem: mi a te hangszered?

 

– A csembaló és az orgona.

 

– Ezeket fogod majd művelni a továbbiakban is?

 

– Én éppenséggel nem a zenei pályát képzeltem magamnak.

 

– Mi lenne az a másik életpálya?

 

– Most építészetet tanulok, s úgy érzem, ez lesz majd a hivatásom.

 

– Máris helyben vagyunk: ehhez a pályához rengeteg matematika kell, a muzsika pedig nem más, mint hangzó matematika.

 

– Igen. De, nagyon szeretem azt a Bach-művet is, amelyet a koncerten orgonáltam.

 

– Nagyon remélem, hogy a muzsikától építészként sem fogsz megszabadulni. Nagyon tehetséges, karizmatikus muzsikusnak ismertelek meg.

 

– Meglátom. Talán…

 

– Idősebb Ványolós András, büszke lehetsz a csemetéidre. Mindenikük tudatosan látja a jövendő pályáját.

 

– Sokat olvasnak és kérdeznek, nagyon érdeklődők. Általában többet tudnak a világról, mint a kortársaik. Gondolom, ez majd előnyükre szolgál az eljövendőkben is.

 

– Ványolós Orsolya, mondd csak, örülsz annak, hogy muzsikus gyermekeid vannak?

 

– Igen, és tényleg nagyon nagy öröm velük együtt muzsikálni, de általában is, nagyon élvezetes jó muzsikusokkal dolgozni.

 

– Ilyenkor inkább anyuka, vagy inkább muzsikuspartner vagy?

 

– Ilyenkor inkább muzsikuspartnernek érzem magam.

 

– Megfigyeltem a koncert alkalmából a finom kis összenézéseket, amelyek sokban segítették az illető zenemű pontos megszólaltatását. Családi együtthanzás e nélkül márpedig nincs, viszont összenézni sem lehet csak úgy. Az anyukával teljesen más.

 

– Jó dolog ez. Klári különben a nagy mozgatója ennek a belső jelrendszernek, ő nagyon szeret kommunikálni zenélés közben, és ez nagyon jól van.

 

– Ez azt mutatja, hogy tudatos kis művész ő már.

 

– Tudatosság és ösztönösség egyaránt van benne.

 

– Én meg úgy gondolom, hogy pontos és ilyen szép munkát csak tudatosan lehet végezni.

 

– Igen, ez biztos.

 

– És most álljunk le egy időre a zenével. Itt van ez a csodálatos, természetközeli élettér. Ám itt, gondolom, nem is olyan egyszerű a ház asszonyának lenni és emellett profi muzsikusként is fennforogni.

 

– Csakugyan, nem könnyű. A házimunkában mindenesetre nagyon sokat segítenek a gyerekek. Úgy gondolom, ez nekik is jó. Megtanulnak egész sor hasznos dolgot, a ház körüli teendőket, az állatok gondozását. És nagyon ügyesek a konyhában is.

 

– Szerintem is, sokkal gazdagabb az életük, mintha egy panelházban nőnének fel.

 

– Nagyon remélem, hogy ez így van, és biztos vagyok abban, hogy ezek a tapasztalatok, bárhová kerülnek majd, hasznukra válnak

.

– Természetanyánk bizony erőt ad annak, aki a közelében él, s persze, tudatosan.

 

– Igen, ez motivált bennünket, akkor, amikor ezt az életet választottuk.

 

– András, de ezt meg is kellett tanulnotok…


– Nem egyszerű dolog volt ez. Például tegnap, a koncert után haza kellett sietnünk, mert fejni kellett a kecskét, rendezni a többi állatot, este tíz utánig keményen dolgoztunk, mindez nem könnyű, de ha az ember mindent mérlegre tesz, kiderül, hogy mi mindig többet kapunk ettől az életmódtól, mint amennyit beleadunk. Itt van például a természetes táplálék, amit csakis ez a környezet biztosít, a hús, a tej, a zöldségek egyszerűen pótolhatatlanok, s a mi kezünk munkája is bennük van. Persze még nagyon kezdők vagyunk benne, de Isten kegyelméből, mindig pozitív lesz ez a mérleg.

 

– Úgy érzékelem, hogy a gyermekeid is szeretik ezt az életmódot.

 

– Ez a valóságcsomag összehasonlíthatatlanul többet ér, mint az a virtuális világ, amelyben a hasonló korú gyermekek nagy része él. Persze ettől mégsem mentesek a mi gyermekeink sem, de remélem, nincs annyi idejük arra, hogy nagyon megfertőzhesse őket.

 

– Orsolya, most hozzád fordulok ismét egy olyan kérdéssel, amely végig nagyon foglalkoztatott: a csembaló tudvalevőleg érzékeny, finom hangszer, amelyhez vékonyka, igen karbantartott kézre van szükség. Ezt hogyan tudod összeegyeztetni a néha nem is olyan könnyű házi teendőkkel?

 

– Úgy tapasztaltam, hogy egy-két órai skálázással a kezem visszakapja a kellő ruganyosságát, amit persze elveszít például a kerti munka során, de akarással, odafigyeléssel s gyakorlással szinten lehet tartani a profi-muzsikus-kellékeket.

 

– Ám ahogy korábban fogalmaztál, ez kerti „munka”, és nem műkedvelő kapálgatás, gyomlálgatás a virágok körül…

 

– Azért én még mindig csak hobbikertésznek tartom magam, nem megélhetési gazdálkodónak, pedig nagy kertünk van.

 

– Ez a kérdés rád is vonatkozik, András. Hogyan tudod megőrizni a muzsikuskezed?

 

– Szerencsére én mint karvezető nemigen használom hangképzésre a kezem, de persze nem is dugdosom el, s időnként el is szörnyülködnek a kórustagok a tenyeremet látván, aztán érzem is persze, hogy gitáron már nem tudok úgy játszani, mint régen, de szerencsémre, általában sincsenek hangszeres-ambícióim, viszont az éneklésben tényleg sokat segít nekem a mindennapos kemény fizikai munka. De azért persze vannak határok is, amelyeket az életkorunk diktál és mindig kell vigyáznunk arra, nehogy túlfeszítsük a húrt. Meggyőződésem viszont, hogy ami szükséges az üdvösségünkhöz, azt biztosan megkapjuk mint kegyelmet a Jóistentől.