Baloldali magyar történet a Román Királyságban

Főcze János gyimesközéploki származású történész, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának munkatársa. Doktori dolgozatában a Magyar Dolgozók Országos Szövetségének történetéről írt: egy baloldali magyar történetet mutat be, az 1934 és 1944 közötti évekből. A MADOSZ-ról egy kiadvány is készült, amely a doktori disszertáció átdolgozott változata. A kötetet ma délután hat órakor mutatják be a Hargita Megyei Kulturális Központban.

‒ A Kriterion Kiadó gondozásában jelent meg a könyve, amely a 20. század című sorozat része. A kötet címe: A MADOSZ. Baloldali magyar történet a Román Királyságban (1934‒1944). Történészként miért tartja érdekesnek a MADOSZ tevékenységét? Mi keltette fel az érdeklődését a téma iránt? Miért emelte ki a címben, hogy baloldali magyar történet ez?

‒ Kezdem az elején. Még középiskolás koromban tűnt fel a Hargita Megyei Törvényszék épületén egy tábla, amely az 1934-es Gyimes-völgyi események résztvevői perének állít emléket. Gyimesi lévén, nagyon furcsának találtam, és egyre jobban kezdett foglalkoztatni ez az egész. Kik voltak ezek az emberek? Miért lázadtak fel? Miért állítottak nekik emléket az államszocializmus idején? Nehezen tudtam elképzelni a gyimesi kommunista csángókat, így az volt az előfeltevésem, hogy az egész megmozdulás emlékezetét elferdítették. Nagyjából negyedikes korom óta történész szerettem volna lenni, végül Kolozsváron történelmet tanultam, majd Romsics Ignác professzor témavezetésével Egerben doktoráltam. Ahogy haladtam előre a képzéssel, egyre több „szerszám” került a kezembe a történészek műhelyéből, amelyekkel már el tudtam indulni a kérdéseim megválaszolása felé tartó úton. A források végül azt mondták, hogy az előfeltevésem téves volt, igenis volt néhány gyimesi csángó, aki még azelőtt kommunistának vallotta magát, hogy a rendszer magáról azt mondta volna ‒ a középloki Tankó Imre Vajdát és Blága Pétert, valamint a bükki Bodó Kristófot emelném ki közülük. Ahogy többet kutattam, egyre jobban elmélyültem a témában, ekkor értettem meg, hogy a történetnek több szintje van, mint a gyimesi lázadás. Így jutottam el Erdély szintjén a MADOSZ történetéhez ‒ amely az erdélyi magyar baloldali hagyomány szociáldemokraták melletti fontos eleme ‒, Románia szintjén a korabeli népfront történetéhez, nemzetközi szinten pedig a Kommunista Internacionáléhoz, vagyis a Kominternhez. A MADOSZ-t egyrészt azért tartom érdekesnek, mert nagyon kilóg abból a képből, ahogyan az erdélyieket ‒ főként a székelyeket vagy éppen a csángókat ‒ manapság elképzelik. Másrészt a MADOSZ-osok vezetői, az a mintegy tucatnyi értelmiségi ‒ közülük Bányai Lászlót és Balogh Edgárt emelném ki ‒, a két világháború közötti erdélyi magyar nyilvánosság kiemelkedő intellektusú szereplői voltak, akik több kérdésben olyan kisebbségi dilemmákhoz jutottak el, amelyeket szerintem nem érdemes elfelejteni. Például hogy szabad-e a közösségünk felismert érdekeit alárendelnünk valamilyen magasabb ideológiának, vagy hogy miként érdemes pozicionálnunk magunkat Bukaresttel és Budapesttel szemben. Nem azt mondom, hogy ők minden esetben jól ismerték fel
a helyzetüket, de azt igen, hogy érdemes tudnunk ezekről a dilemmákról, választásokról, sorsokról mint a közös történelmünk részeiről.

‒ Amiről most szó van, ismerni kell a történelmi kontextust. Röviden össze tudná foglalni azokat a tényeket, amelyek segítenek megérteni a MADOSZ működését? Egyáltalán, miért jött létre a Magyar Dolgozók Országos Szövetsége? Milyen törekvései voltak ennek a szövetségnek?

‒ A MADOSZ történetének a kulcsa egyrészt a Komintern és a világpolitika. A szervezet még 1934-ben alakult meg Marosvásárhelyen. Célja ekkor még a parasztok különböző igazságtalanságok elleni fellázítása volt. Amikor viszont
a nácizmus elleni összefogás jegyében népfrontos fordulat következett be a Komintern berkeiben, a harmincas évek derekán, akkor a MADOSZ lett az egyik olyan szervezet, amelyik együttműködésre tudta hívni
a nem fasiszta szervezeteket Romániában, tekintve, hogy a kommunista mozgalmat már a húszas évek derekán törvényen kívül helyezték. Mindezek mellett igazán nagy politikai sikert nem könyvelhettek el, például a parlamentbe nem jutottak be. Szemben a korszak „RMDSZ-ével”, azaz gyakorlatilag képviseleti monopóliummal rendelkező pártjával, az igazán jelentős Országos Magyar Párttal. Helyi szinten ugyanakkor később fontosnak bizonyuló eredményeket értek el a szervezetépítés terén, és itt jön, hogy milyen jelentőségük lett akkor, amikor 1945 után a történelem kereke fordult. Arra törekedtek ugyanis, hogy a városokba ‒ például Brassóba vagy Bukarestbe ‒ munkásnak és cselédnek bekerült parasztokat megszervezzék, közösséget építsenek belőlük, és hazatértük után is tartották a kapcsolatot velük. 1944-ben, a frontátvonulás után a MADOSZ-osok kulcsemberei megalapították a Magyar Népi Szövetséget (MNSZ), és a román kommunisták szövetségeseként törekedtek az erdélyi magyarság megszervezésére, illetve a régi elit leváltására. A városokon kívül ezek az emberek természetesen azokra támaszkodtak főként, akik korábban MADOSZ-osok vagy kommunisták voltak. Az más kérdés, hogy az MNSZ-t irányítók egészen hamar válaszút elé érkeztek. Voltak ugyanis azok, akik a szervezetet a romániai magyarság baloldali érdekképviseletének képzelték el, amely az erdélyi magyar önszerveződési hagyományokat foly­tatva Bukaresttel tárgyalva védi az erdélyi magyarok jogait ‒ például a szervezet elnöke, Kurkó Gyárfás vagy Méliusz József költő ‒, és voltak olyanok is, akik a kommunista párt egyszerű tömegszervezetének fogadták el ‒ például Bányai László vagy Vincze János. De ez egy másik történet, én csupán 1944-ig követtem a sorsukat a kötetben.

Book Mockup by Mithun Mitra

‒ Mennyire kutatott ez a téma? Mekkora kihívás volt ezt a korszakot, az erdélyi magyar történelemnek ezt a szeletét vizsgálni?

‒ A MADOSZ az átmenet, és majd az államszocializmus idején lett fontos. Először azért, mert fel lehetett mutatni az „antifasiszta és antirevizionista magyarokat” Bukarest felé, akik más sorsot érdemelnek, mint a két világháború közötti elnyomatást az új népi demokráciában a második világháború után. Később meg amiatt, mert a korszakban kétségkívül nem a MADOSZ volt a fontos, hanem az OMP, és így az előbbi jelentőségének a túldimenzionálására törekedtek a kommunista tudománypolitikusok. 1989 után kis túlzással elfelejtették a történetet, ami érthető is, hiszen a régi elitünkről, a papjainkról, az arisztokratáinkról alig lehetett beszélni korábban – az érdeklődés tehát feléjük fordult. A MADOSZ-t a történetírás pedig elkönyvelte a román állam egységét támogató kommunistaszatellitnek. Ha a történeti inga 1989 előtt a MADOSZ javára lengett ki nagyon, 1989 után pont az ellenkező irányba. Harminc évvel később én azt kíséreltem meg, hogy a mostanra a „forró emlékezetből” kiesett történetet a helyére tegyem.

‒ Hogyan látott neki a kutatásnak, milyen kérdésekre keresett választ? Sikerült minden kérdést megválaszolnia? Milyen forrásokra támaszkodhatott?

‒ Szerencsémre kiterjedt forrásanyag állt rendelkezésemre a levéltárakban, múzeumokban és a könyvtárakban Bukaresttől Csíkszeredán és Kolozsváron át Budapestig. Emellett oral history interjúkat is készítettem, de hozzájutottam több MADOSZ-os életútinterjújához is. Azt nem állítom, hogy minden részletet sikerült volna tisztáznom, mindenesetre törekedtem a lehető legtöbb forrást feltárni és feldolgozni. A kötet értékelése természetesen a korszakkal foglalkozó szakemberek és az érdeklődő közönség dolga lesz, de remélem, hogy ezt a történetet sikerült megnyugtató módon a helyére tenni.

‒ Csíkszeredában, a törvényszék épületén emléktáblát helyeztek el a Gyimesekben történtek emlékére, és Gyimesbükkben is található ilyen tábla. Hogyan emlékeznek ma erre az eseményre az emberek?

‒ Érdekes, de egyáltalán nincs benne a köztudatban. Az említett kommunista csángók leszármazottai azonban tudtak arról, hogy felmenőjük akkor volt kommunista, amikor az még nem volt „divat”, sőt, üldözték a mozgalmat – tehát inkább családi hagyományként élt tovább, a közösségi emlékezetből pedig kiesett. És az is érdekes, hogy ezek a leszármazottak kivétel nélkül elmondták: a kommunista korszak előtti kommunisták egészen hamar csalódtak, és elégedetlenek voltak azzal, ami megvalósult az utópiából.

‒ Vannak további tervei, folytatni fogja ennek a történetnek a kutatását?

‒ Természetesen vannak terveim, de nem a MADOSZ-osokkal kapcsolatosak. A MADOSZ-osok 1945 utáni politikai projektjének, a Magyar Népi Szövetségnek a történetét már megírta Lönhárt Tamás egykori kolozsvári tanárom és Nagy Mihály Zoltán történész, illetve többen mások is foglalkoztak vele.
A MADOSZ (az MNSZ előzménye) történetének a korszerű feldolgozása váratott magára eddig. Fontos volt ugyanis megértenünk, hogy kik voltak ezek az emberek, honnan jöttek, miben szocializálódtak, és miket tapasztaltak, mielőtt a hatalom közelébe kerültek. Egyáltalán, miért lettek kommunisták, és hogyan egyeztették ezt össze erdélyi magyarságukkal? Ráadásul kedves kollégám, a csíkszeredai Kovács Szabolcs idén fogja megvédeni a MADOSZ és az MNSZ egyik kulcsemberének, Bányai Lászlónak az életéről írt disszertációját Egerben, amely remélhetőleg hamarosan könyv formájában is megjelenik. Most magam is egy életrajzban gondolkodom. 2018-tól a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában dolgozom, ahol kezdetben az 1945 utáni népjóléti-egészségügyi referenciát vittem. A gondjaimra bízott iratanyagban találtam rá több izgalmas dokumentumra Csík neves szülöttével, Domokos Pál Péterrel kapcsolatban, aki a negyvenes évek második felében a magyar Népjóléti Minisztériumban dolgozott osztályvezetőként, ahonnan később kirúgták. Aztán más anyagai is a kezembe kerültek a levéltárban, és egyre izgalmasabbnak találtam mind a személyiségét, mind az életútját. Azt tervezem tehát, hogy a következő néhány évemet rászánom arra, hogy feltárjam a vele kapcsolatos forrásokat Magyarországon és Romániában,
majd megírjam az életrajzát.

Péter Ágnes