Az erdélyi magyarságnak jelen pillanatban három fővárosa van, valamennyi B betűvel kezdődik. Keletről nyugat felé haladva ezek a városok Bukarest, Budapest és Brüsszel. Mindhárom fővárosban olyan dolgokról döntenek a döntéshozók, amely a közösséget érinti. Bukarestben dől el – értelemszerűen – valamennyi, az életünket döntő mértékben befolyásoló dolog. Budapesten is számunkra életbevágóan fontos döntések születnek, többnyire kulturális és nyelvi identitásunk megőrzését, a nemzethez való tartozás erősítését szolgáló döntések. S mindenekfölött ott van Brüsszel, a maga otthonosan koszos forgatagával, sápadt és öltönyös bürokratahadával, a tolmácsgépekbe zárt nyelvi Bábel-toronnyal, az új, politikusok nevét viselő hatalmas üvegpalotákkal és a bennük lakó uniós intézmények átláthatatlan szövevényével. Brüsszelben születnek a létünket meghatározó döntések egyre nagyobb hányada. S bár nehézkesen működik ez a bürokrácia, és olykor fölöslegesnek tűnő részletekre kitérő alapossággal készítik elő a döntéseket, amelyek gyakran netán mellékesnek tartott kérdések bonyolult szabályozásában merülnek ki, mégiscsak egységes egésszé kezd összeforrni a rendszer. Még akkor is, ha ennek az összeforrásnak a folyamatát gyakran próbára teszik az időnként felmerülő nehézségek, nem várt vagy nem a kellő komolysággal kezelt nagypolitikai fejlemények – mint amilyen az ukrán válság volt, vagy amilyen jelenleg a migráns-válság. Ez utóbbi kapcsán az egyszerű állampolgárok azt érzékelik, hogy az Unió a maga egységében tehetetlen a kérdéssel szemben. S van benne némi igazság, mert a tagállamok egyenként sem tudják, miként viszonyuljanak a helyzethez, sok az improvizálás, a kapkodás, következetlenséget tapasztalni az intézkedések meghozatalában. S a tagállamok eltérő hozzáállását – a legmegértőbb és befogadóbb, humanitárius indíttatású viszonyulásmódtól a legelutasítóbb magatartásig terjed a skála – nagyon nehéz lesz közös nevezőre hozni, és egységesen szabályozni a kérdést. Az akácfa elterjedését és a haris védelmét nyilván könnyebb egységesen szabályozni uniós szinten, mint teszem azt egységesíteni a közlekedési szabályokat, közlekedési jelzőtáblákat, mindaddig, míg nemcsak a táblák használatában tapasztalható eltérés, hanem például a tagállamok többségében dívó jobb oldali közlekedés mellett megtalálható a bal oldali közlekedés is. S bár a migráns-ügy egységes kezelése, netán rendezése égetőbb, mint a közlekedés egységesítése, egyelőre nem úgy néz ki, hogy konszenzus alakulna ki a tagállamok között. Holott Brüsszelben, az Európai Bizottságnál és a Régiók Bizottságában járva megtudhattuk, hogy jelentős pénzösszeget különítettek el a migránsok fogadása, elszállásolása, utaztatása finanszírozására, mindeddig Olaszországon kívül senki nem hívott le ebből a pénzalapból egy eurócentet sem. Ebből is látszik, hogy Brüsszel nem maga a megoldás, hanem lehetőség. Egy olyan lehetőség, amelyet fel kell ismerni, s amellyel tudni kell élni. Akárcsak a Budapest vagy a Bukarest által kínált lehetőségekkel. A visszás kisebbségi létnek így pozitívumai is lehetnek: mi három fővároshoz is kötődünk, három helyen is befolyásolhatjuk a döntéseket – amennyiben felismerjük a lehetőségeket, és élünk is velük. Sarány István