Assisi Szent Ferenc (+1226) Leó testvérrel folytatott híres párbeszéde során használta a „tökéletes boldogság, tökéletes öröm” kifejezést. Ez volt az az idő, amikor a Kisebb Testvérek Rendje számbelileg megnövekedett, sokak megbecsülését kivívták maguknak. A gyors számbeli gyarapodásnak egyik negatív következménye az volt, hogy a testvérek eltértek az evangéliumi eszméktől, amelyet maga Ferenc is érzékelt, érzékelte azt, hogy a testvérek elszigetelődnek tőle, kevésbé keresték a kapcsolatot „atyjukkal és testvérükkel”. Ezt a helyzetet egy olyan epizóddal írja le, amely egy „kolostor ajtajáról” szól – Ferenc belső drámájának igazi példázata –, amelyen többször bekopogott, de amely zárva maradt, miközben kint sötét és hideg volt. A testvér, aki megtagadja tőle vendéglátást, a leprások hálóhelyére irányítja; aki útját a leprások között kezdte meg, most azt tapasztalja, hogy a testvér a leprások közül egynek tartja: „Menj innét, te együgyű és tanulatlan alak vagy, mostantól fogva ne gyere közénk, annyian vagyunk és olyan fontosak vagyunk, hogy nincs rád szükségünk.” (Assisi S. Ferenc tanítása az igazi és tökéletes boldogságról) Ebben a nagyon mély belső válságban kapja meg Ferenc a krisztusi sebeket Alverna hegyén (1224), ahol ismét a Megfeszített fog szólni hozzá – már nem úgy, mint néhány évvel korábban San Damianóban: „Menj, Ferenc, építsd újjá egyházamat, mely omladozik” –, hanem lelkében és testében egyaránt nyomot hagy, élete a Megfeszített jegyeivel – a stigmákkal – beszél. Amikor „nővérünknek, a testi halálnak” ölelését érzi, maga köré gyűjti testvéreit, akikkel felolvastatja a János evangélium tizenharmadik fejezetét, amely a végsőkig tartó szeretetről szól, a szeretet parancsáról, az egyetlenről, amely Jézus Krisztus tanítványainak a jele. Hogyan éli meg Ferenc ezt a helyzetet? Törékenységének teljes elfogadásával továbbra is testvéreinek ajánlja magát. Ezért mondhatja Leó testvérnek: ez az igazi öröm, az igazi erény és a lélek üdvössége. Mindezek alapja egy megtérés útja és helyes önismeret kialakítása a megfeszített Krisztusban. Ferenc nem hibáztatja a testvéreit, hogy eltávolodtak az eredeti ideáltól, hanem arra kíváncsi, hogy ő maga hogyan reagál a helyzetre, amely számára a „növekedés pillanata” lesz, amelyet a Jóisten kínál neki az új próba során. Mindezek fényében az igazi öröm még mindig abból a munkából fakad, amelyet mindannyian hajlandók vagyunk elvégezni önmagunkon, a folyamatos kérdésfeltevésből, a valóság elfogadásából. Egyre jobban hiszem, hogy túlzott elvárásaink szomorúságaink okozója, amelyek nem tükröződnek a valóságban. Ritkán van az, amit szeretnénk, elvárnánk. A valósággal, a reálissal kell kezdenünk dolgozni, abból kell kihoznunk a legjobbat, legtöbbet. Tehát min kell változtatni? A valóságon vagy a mi elvárási módunkon? Ha nehéz is, de a szeretettel fogadott valóság, a szenvedés és a kirekesztettség is örömforrássá válik.