Nem vagyok szakavatott, nem jártam teológiára, hogy bármilyen általános érvényű, érdemi gondolatot papírra vagy képernyőre vethessek a húsvéttal kapcsolatban. Szerencsére, hogy történelmi egyházaink püspökei megtették ezt lapunk hasábjain pásztorleveleikben. Ha igazi lelki-szellemi táplálékra vágynak, olvassák bizalommal egyházi elöljáróink alkalomhoz illő gondolatait. A hatos, illetve a hetes oldalra tessék lapozni. Ezt nevezem remek társadalmi munkamegosztásnak. Mindenki foglalkozzon azzal, amihez ért. Cipész maradjon a kaptafánál. Más kérdés, hogy soros jegyzetíróként talán mégiscsak ildomos lenne legalább pár szót szólnom az ünnepről. Már csak azért is, mert legközelebbi lapszámunk húsvét után jelenik meg. Ezért nincs más választásom, mint az ünnep hétköznapi, profánabb oldaláról beszélni. A húsvéti ünnep ugyanis rengeteg külsőséggel is jár. Ezek egy része tiszteletreméltó népi hagyomány. Minden tiszteletem. A külsőségeknek ugyanakkor – így egymás között valljuk be – időközben lett egy kicsi, khm… posztmodern máza is. Töredelmesen bevallom, nagyon régóta nem járok már locsolni. Akkoriban hagytam abba, amikor azok a hölgyismerőseim, akiknek a véleményére adtam, arról panaszkodtak, hogy húsvétkor a sok locsoló mindenféle és -fajta illatszeripari terméket használ, emiatt a nap végén kellemetlenné váló illatelegyet alig tudják kimosni a hajukból. Nem ritkán azt is szóvá tették, hogy késő délutáni órákban érkező locsolók inkább tűntek Dionüszosz (az ókori görögöknél a bor istene) hívőnek, mint a feltámadást ünneplő keresztényeknek. És akkor meglehetősen eufemisztikusan fogalmaztam. Hölgyismerőseim jogos panaszait hallgatva döntöttem úgy, hogy a legjobb lesz, ha magam is nem járulok hozzá szenvedéseikhez. Már a puszta gondolata is borzasztó annak, hogy felkeresem valamelyik hölgyismerősömet, aki kényszeredetten megkínál süteménnyel és borral, de közben az jár a fejében, hogy: „Na, már csak te hiányoztál…” Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a locsolkodás hagyományát felejtsük el. Nyilván lehet azt úgy is űzni, hogy senkinek ne okozzon kellemetlenséget. De úgy sem tudok tenni, mintha nem látnám szokásaink profánabb oldalát is. Ráadásul most épp olyan időket élünk, amikor a régen természetesnek ható gesztusok, szokások már kicsit furán hatnak. Önkéntelenül is az ember eszébe jut a járványügyi kockázata is annak, ha húsvét másodnapján elkezd koslatni. De álszent lennék, ha csak erre fognám, hogy inkább otthon maradok. Nem. Az igazság az, hogy annyira elidegenedett világban élünk, hogy már nem akaródzik az ember fiának hívatlanul betoppanni sehová. Az ünnep profánabb részének is megvan azért a jó oldala. Mert nincs az a megveszekedett ateista, aki ne örülne tiszta szívből pár munkaszüneti napnak. Ilyenkor mindig alkalmunk nyílik legalább néhány napra abbahagyni a mókuskerék hajtását. Regenerálódhatunk. És nem tartom kizártnak, hogy talán régen ez volt a célja a hagyományoknak. Nevezetesen, hogy segítsen kilépni a hétköznapokból, és hogy az ünnep után megújult erővel dolgozhasson az ember. Áldott húsvéti ünnepeket mindenkinek!

Kiss Előd-Gergely