Feltételezett „drogos tanyát” tárt fel az egyik szé­kelyudvarhelyi, a közösségi portálon is aktív életet élő civil csoportosulás. A feltöltött videón egy elhagyott, gazos telken rengeteg ragasztós nejlonzacskó, eldobott palackok, cigarettás- és gyógyszeresdobozok láthatók. Kézzelfogható jelei egy igencsak veszélyes – korántsem új keletű – jelenségnek, egy társadalmi problémának, amelynek kezelése nálunk még csak gyerekcipőben sem jár. A videó alatt pedig ez áll: „A közvélemény és a hatóságok figyelmét is felhívtuk rá, de a helyzet továbbra is változatlan, sőt egyre elkeserítőbb! Az ifjúság előszeretettel húz ragasztós zsacskót a »fejére« (DEX-elnek, azaz szipuznak, vagyis Prenadez ragasztó gőzét szívják be). Az ok egyszerű: bódulatra vágynak. Kedves szülők és hatóságok! Megkérünk, hogy a videót vegyétek komolyan.” Jónak tartom, hogy felhívják a figyelmet erre. Mert jó, ha minél többen szembesülnek azzal, hogy nemcsak a nagyvárosok utcagyerekei szipuznak, hanem a mieink is megtalálják a helyet és lehetőséget az olcsó bódulatra. És igen, valóban vegyük komolyan, de ne vesszünk el az általánosítások és a gyors, látványos megoldások várásának útvesztőjében! Mert a jó szándék mellett ebből a néhány sorból valami olyanfajta viszonyulás is kicseng, ami – véleményem szerint – a hazai drogpolitika egyik rákfenéje is: a jelenség kriminalizálása, a kábítózó fiatalok, gyerekek hibássá tétele, az okok leegyszerűsítése, és az, hogy többnyire az ellenőrző, tiltó, büntető hatóságoktól várják a probléma megszüntetését. Másrészt ne húzzunk már az ifjúságra globálisan vizes lepedőt, mert az sem vezet sehová… Viszont jó, ha tudjuk mindannyian, hogy a kábítószer már mindenütt jelen van, a ragasztótól a „ki tudja, mit tartalmaz, de hasson” pirulákon át a gináig (gyors eszméletvesztést okozó ún. partidrog) és a „felső kategóriás” szerekig (pl. kokain). Jó, ha tudjuk azt is, hogy miről is szól a kamaszkori személyiségfejlődés, melyek lehetnek a veszélyeztető, kockázati tényezők. Jó, ha tudjuk – mindannyian, fiatalok, szülők, pedagógusok –, hogy miről lehet észrevenni a kábítószer-használatot, milyen jelekre, tünetekre kell(ene) felfigyelni. Jó, ha tudjuk, hogy hová, kihez lehet segítségért fordulni, ha baj van. És jó, ha elgondolkodunk: mi a mi részünk, a mi felelősségünk ebben a problémában? Ha legalább ennyit tudunk, akkor mi magunk is rájövünk, hogy a kábítószer kipróbálásához, majd használatához vezető ok nem is olyan egyszerű. Mert egyrészt adott a kíváncsiság, kalandvágy, amely – ugyebár – teljesen természetes dolog. Ezért mondják drogprevencióval, kábítószerfüggők terápiájával foglalkozó szakemberek, hogy az egyszeri kipróbálással nincs semmi baj. (Önök is megkínálják egy korty borral a kisebb gyereket, ha kíváncsi az ital ízére, netán a nagyobbal együtt kibontanak egy sört, igaz?) Viszont míg az alkohollal kapcsolatban a székelyföldi gyerekek elég jól tudják, hogy mit tesz, hová vezethet a túlzott használat, addig a kábítószerekről jóval kevesebb információval rendelkeznek. Ennek fényében helyesebb lenne a fentebb már leírt mondat így: az egyszeri kipróbálással nincs baj, ha a fiatalok rendelkeznek a szükséges tudással arról, amit ki akarnak próbálni. És az olló ezen a ponton nyílik szét: megelégszik-e az egyszeri élménnyel, vagy elkezdi „használni” valamire a szert? Beszippantja-e a „drogos karrier”, vagy csak alkalomszerű felhasználó lesz? Az egész jelenségnek egyik legsarkalatosabb kérdése pedig éppen ez: mitől függ, hogy a fiatal melyik utat választja? Sőt az addiktológusok szerint még annak is oka van, hogy ki melyik szert választja. (Persze, ha van pénze válogatni. Ha nincs, marad a ragasztós tasak). Az okok között ott van az egyéni élettörténet, azaz hogy mit élt meg, miben nőtt fel a gyerek: szeretetben, tiltásban, támogatottságban, elutasításban, elfogadásban, sivárságban, bizalomban, magányosan, kudarcok, sikerélmények között, örömben, fájdalomban, állandó stresszben? Továbbá milyen a családi környezet, hogyan működnek egymás között, hogyan oldották, oldják meg a konfliktusokat, hogyan állnak a mértékletességgel? És itt nemcsak az élvezeti szerekre, hanem munkára, pénzszerzésre, vásárlásra is gondolok! Hajjaj, bizony, ilyen, és még ennél is sokrétűbb a dolog. Mert a gyereknek, mire akkorára felnő, hogy a kortársak lesznek a fontosak, és egyre önállóbb, már van egy ilyen-olyan előjelű élményekkel, tapasztalatokkal megpakolt „hátizsákja”. Úgy tűnik, ennek tartalmától függ, hogy igent vagy nemet mond a bódulatra… Szóval, ha mindezt tudjuk, akkor felismerjük azt is, hogy a barátokra, környezetre kenni, ha „rossz útra” tért a gyerek – nem igazán méltányos. A tiltás is – mint megoldás – igen egyszerűnek, kézzelfoghatónak tűnik, de sajnos általában nem hatékony. De hát mi a teendő? Például tabuk nélkül beszélgetni otthon, a családban az élvezeti szerekről, az azokhoz köthető személyes tapasztalatokról, viszonyulásról, és igen, a drogokról, függőségről – már a serdülőkor előtt is. Jó megelőző programokra, figyelemfelkeltő kampányokra van szükség az iskolákban, ifjúsági szervezeteknél, minél többre és jobbra, amelyek információt, de fogódzókat is adnak a kíváncsi fiataloknak. Sok, értékítélet-mentes, hibáztatásmentes beszélgetésre például osztályfőnöki órákon. És figyelő – nem kutató, számon kérő! – szemekre, fülekre, hogy észrevegyük, amikor baj van. Akkor pedig nem hibást keresni, és hibáztatni, hanem összezárni, támogatni és segítséget kérni. Mert kiút van. Ha még nem is nagy a választék, de van, ahová fordulni. Asztalos Ágnes