Az idő szorításában

Vannak helyek, ahol áll az idő – így kezdődik egy nagyon népszerű, több társulat által feldolgozott tragikomédia, s bizonyára a mondatot olvasva mindenkinek a képzeletében megjelenik egy ilyen hely. Jó esetben egy nyugodt tengerpart vagy egy patak mellett épült erdei házikó képe tűnik fel a szemeink előtt, de lehet, hogy a saját életterünk, ahol elviselhetetlenül nem történik semmi. Először kamaszkorban érzi azt a kíváncsi, újdonságra éhező fiatal, hogy a hely, ahol él, a lehető legunalmasabb, sürgősen új élettér után kell néznie. Egy új város, közösség, iskola más megvilágításba helyez mindent, életre szóló barátságok, szerelmek születnek, és a tapasztalatok, ismeretek, látószögek, szemléletek beépülnek a személyiségbe. Ideális esetben a kamaszból lett fiatal felnőtt hazatér és a közösség szolgálatába állítja tudását, példájával bátorítja a következő generációt, az idősebbek számára pedig megadja a reményt, hogy érdemes még élni.
Sajnos a fent említett példa eléggé ritka és túl kevés van belőle ahhoz, hogy ellensúlyozza az egy helyben álló idő alapvetését. Mert úgy tűnik, az idő valóban áll ott, ahol egyetlen dolognak sem érünk a végére, mindig ugyanazokat a köröket futjuk. Ahol érdektelenség, egymásra mutogatás, hibáztatás és áldozatkeresés van. Ahol a „fogjuk meg és vigyétek” elve alapján senki nem csinál semmit, csak elmondja, hogy mit kellene tenni egy jobb holnapért. Ahol az újdonságokat, forradalmi ötleteket ferde szemmel nézik, ahol a „nem éri meg” filozófiáját követve nem kockáztatnak, nem kísérleteznek, nem mosolyognak és nem bíznak. Ezeken a helyeken ugyanazok a berögzött gondolatok mentén kialakult szokások, cselekedetek ismétlődnek, ugyanazok a hibák öröklődnek generációkon át.
Megfélemlítéssel nevelni – ez az egyik leggyakoribb, sajnos elég régóta jelen lévő minta társadalmunkban. A tanár, miután kellőképpen leszidta és „nemleszbelőleteksemmi” jelzővel illette az osztályt, elkezdi a napi anyag leadását, aztán csodálkozva veszi tudomásul, hogy már megint egy szót sem jegyeztek meg abból, amit mondott. A gyakorlat pedig munkahelyek sokaságán folytatódik, s nem is olyan hosszú idő után az elme valóságként kezeli a mindennap elhangzó negatív minősítéseket, s a tehetetlenség útvesztőibe jut. Így történhet, hogy a megszólított közösség érdektelen marad, hogy a bántalmazás mindenki magánügye, hogy a rosszul működő rendszerek évtizedekig fennmaradhatnak, hogy rosszindulat és irigység vezérli a tetteket.
Vannak helyek, ahol áll az idő – lehet, hogy a tényként kezelt mondat csak a képzeletünkben létezik? Az idő kereke mindig jár, nekünk pedig az a dolgunk, hogy minden percet értékessé tegyünk.

Boncina-Székely Szidónia

: an accessible web community