Nem sokat tudnék elmondani. Annyit, hogy rövid volt. És majdhogynem észrevétlen. Más esztendőkben igyekeztem részt vállalni, szerepelni bizonyos rendezvényeken. Volt olyan, hogy kezdeményeztem. Hol sikerrel. Hol mérsékelt eredménnyel. Megszólalt azért bennem a jókedv és a cselekvésvágy, még akkor is, ha egyébként mély volt a csend és a közöny. Társak is kerültek olykor. Azt szerettem, ha feltámaszthattunk bizonyos hamvadó szokásokat, olyan formákat, amelyeket eleink megszokhattak, és a legnagyobb természetességgel műveltek. Mert korábban is gyakorolták. Mert jó volt. Tették a maguk és a legszűkebb környezetük örömére…
Az idei farsang azonban erősen covidos volt. Hiányoltam a közös énekléseket, a sírva-vigadós találkozásokat, majd felszabadult jókedvbe torkolló együttléteket. Jól jött volna az is, ha többen fagyoskodhatunk egy-egy elhagyott kultúrhodályban, amelyben csak elárvult egerek toroztak olykor. De nem nagyon volt műkedveléssel egybekötött, közös kosárból történő evés-ivás, sem egyezkedés a villany- és az igazi cigányokkal, hogy mennyiért húzzák reggelig, fújják rendesen, vagy csak fellépnek egy-két nóta erejéig tétova cincogással. Mert kenni kell a vonót. Elő kell venni a gyantát és a nagyobb címletű bankjegyeket, mert másképp nem lehet. Nem is ér semmit a félgőzzel mulatás. Felejtsd el a bánatot, a szorongást, mert messze még a hajnal… Ilyesmikre nem is gondoltam. 
Kérdeztem egyszer az egyik kultúr­igazgatót, hogy ugyanbiza mivel foglalkoznak? – Időnként befűtünk a frissen felújított hajlékba, nehogy elfagyjanak a csövek. Szellőztetünk. Portalanítunk… Csak úgy megszokásból… Őrizzük, s tartjuk a látszatot, hátha eljön egyszer az ideje… De azért zajlanak bizonyos dolgok! – tette hozzá bizalmasan, csak azokról nem ildomos írni. Nem azért valók, hanem csak… Magunknak. Magunkért. Zárt csoportokban. Háznál.
Vélhetően néha-néha jól érezték magukat az emberek. Ha jól végigpásztázom a karácsony óta eltelt heteket, eszembe jut, hogy disznóvágáskor már-már dalra fakadtunk. Valamelyikünk elővette az okostelefonját, és az egyik videóelosztó portálról előkotort egy régi felvételt: „Gyertek, fiúk, menjünk a kocsmába / Tizenöt lej egy liter bor ára…” Kocsmába nem mentünk ugyan, de elfúttuk ezt a dalt, úgy, ahogyan a szászcsávási banda játszotta anno… Kocsma nem volt. Nyilván. Némi nosztalgia. Házi egyenes pálinka. És saját fejlesztésű tornáclé, az a fajta bor, ami olyan, mint az életünk, nehezen elviselhető, de lejtőre elcsúszik. Hogyne. Hiszen vannak a fizikának törvényei a gyatra minőség dacára is… 
De most elcsendesedünk. Hamvazkodás után kicsi magunkba és múltba tekintés jön. Emlékek vannak. Ígéret is a tavaszra. És építkezési szándék a fel-fel-feltámadásra.