Az euróját!

Van olyan „szakkönyvem”, amely javaslatot tesz arra, hogy mivel váltsuk ki a cifrább odamondásokat és a káromkodásokat. Nem illik szidni a felebarátot, valakinek az anyját, vagy a szenteket sem – ugye ilyen megvilágításban nagyon kreatívak vagyunk, és a magyar nyelv mérges cifraságainak tárháza úgyszólván kimeríthetetlen –, ezt azok is tudják, akik csak tisztes távolról figyelnek minket, de nem beszélik a nyelvünket. Emil Cioran írta egykor rólunk, illetve a nyelvünkről: „… noha csak a magyarok káromkodásait ismerem, hiszen nem beszélem, de végtelenül tetszik; nem tudok betelni a hangzásával, elbűvöl és megdermeszt; nem tudok ellenállni felemelő borzalmasságának, a nektáros és mérgező szavaknak, amelyek oly tökéletesen magukban hordják az elmúlást is. Magyarul kellene kilehelni a lelkünket – vagy elutasítanunk a halált.”
Immár több mint két évtizede használják az Európai Unió fizetőeszközeként az eurót. Eurózóna – mondják, ha azt a tizenhét államot emlegetik a maradék huszonhétből, ahol ezt a közös fizetőeszközt bevezették. Olyan bent lenni az eurót használók táborában, mint valami elit kasztban. Pár törpeállam is ott van, de nem a tagság okán, hanem egyszerűen azért, mert korábban is rákényszerült arra, hogy a szomszéd pénznemét használja.
Tapasztaltam, hogy Svájc annyira nyitottá tette a határait nyugaton, hogy egy alkalommal észre sem vettem, amikor ismerőseimmel átmentünk ebédelni Franciaországba, csak úgy, csak azért, mert ott jobban főznek, és olcsóbb a bölényhús. A „Coeur de bison” nevű fatányérosra vágyott a barátom, hagymakarikákról áradozott és melléje tálalt párolt zöldségekről. Olyan volt a határátkelő, mint egy benzinkút, amelyen anélkül mentünk át, hogy tankoltunk volna. Ezt akkor vettem észre, amikor a „kút” dolgozója, azaz a határátkelő egyfős személyzete szalutáltforma Pierre-nek, genfi házigazdámnak, és minden formaság nélkül átengedett. Érdekes volt, hogy a francia étteremben szemrebbenés nélkül elfogadták a svájci frankot, bár mindennek fel volt tüntetve az ára euróban is.
Mi azonban nem vagyunk szomszédosak, sem Svájccal, sem Franciaországgal, még csak „össze sem érünk” amolyan „eurósított” állammal. Ebben a több mint húsz évben azonban nálunk olyan büszkén és következetesen emlegetik az eurót, mintha csupán napok és órák kérdése lenne a csatlakozásunk. Ha valaki értékesíteni szeretne egy lakást, azt mindjárt euróban árazza. Akár új, akár használt autóról van szó, azt is.
Az egyszer biztos, hogy nekem egyáltalán nem jó, ha euróval nagyzolok. Mindig rosszul járok. Amikor ilyen árucikket veszek, több mint bizonyos, hogy az eladó a napi eladási árban szabja meg nekem a fizetendő értéket. Ha – tegyük fel – exportálok egy bizonyos árucikket egy olyan országba, ahol nem euró a fizetőeszköz, akkor is ez a fránya „ajró” vagy „ö” oszt és szoroz. Néhanapján előfordulhat, hogy pénzügyi szélcsendben zajlik a tranzakció, s az árfolyamok mozdulatlanok maradnak. Ha erős a fizetési fegyelem, ha nem kell heteken át várni egy-egy átutalásra. Most valahol 5 lej körül mozog az euró lélektani határa idehaza.
Tulajdonképpen az állami költségvetés intézményei sem emlegethetnék ezt a közös fizetőeszközt, a bankok sem, hiszen megtéveszthetik a fogyasztót, és az olyan tartós termék, mint egy-egy hitel, illetve annak törlesztése érzékenyen megcsapolhatja a családi költségvetést. Mint a svájci frank alapúak. Emlékszünk ugye a nagy kelet-európai hitel-boomra, amikor boldog-boldogtalan igényelt kisebb-nagyobb összegeket lakás- vagy gépkocsivásárlásra… Nálunk a felzárkózási, a megfelelési kényszer okozza az eurózást, meg a lélektani hatás, hiszen jóval kisebb az ábrázolt összeg, s a fogyasztó – amikor fejben számol – nagy hirtelen öttel szorozza az árcímkén látható összeget. Az ördög pedig a részletekben rejlik, egyáltalán nem mindegy, hogy az egy darab euró 4,55 vagy 4,97 lejt kóstál. Ennyi nagyvonalúságot egy 2000 euróból tengődő német talán megengedhet magának, de én a 300 eurós nettómmal, aligha. Hetedét érem egy átlageurópainak, amikor engem fizetnek, de a pénztárnál, amikor elveszik a termék vagy szolgáltatás árát, akkor már ugyanolyan cafrangom van, mint a fritz-nek. Kilóg itt a lóláb, és a hátsó felünk is. Ez így nem fair, barátaim!
Mondhatnám az üdvösségszerző kézikönyv alapján, hogy „a macska rúgja meg!” De nem, mert dühös vagyok. A minap idehaza a borvizek földjén mérgelődtem fel. Nagyon. Itt, ahol köztudomás szerint arról álmodoztunk harminc évvel ennek előtte, hogy egyik csövön nyomatjuk, helyesebben és népiesen mondva: nyomassuk kifelé az ásványvizet, s a másikon eresztik béfelé helyette az arabok a kőolajat. Azt reméltük, hogy direkt nekünk, és egy az egyben cserélhetjük ki népi termékeinket, és akkor minden mennyire jó lesz! De ebből nem lett semmi… Azért ment fel bennem valamelyik éjszaka a méregszint ezerre, mert szomjas voltam. És volt nálam két lej készpénz. Bementem egy út menti éjjel-nappali lebujba, vittem a bankkártyát és a két sápadtzöld bankjegyet. Kértem volna az éppen unatkozó bárostól egy feles vizet. Nem volt, viszont a literes ott hűsölt a vitrinben. Potom nyolc lejért. Nem volt kártyaolvasó terminál a boltban. Mondom a kisasszonynak, hogy akkor töltsön nekem bár két decit abból a szentkirályiból, amelyet perlaként emlegetünk és ismerünk.
– A flakont nem boncsuk fel! – bökte oda a vendéglátóipari alkalmazott. – Ha nincs magánál elég lej, akkor két euróért tudok adni egy litrest… Azért mondhatta, mert arra gondolt hirtelen, hogy külföldi vagyok. Nem használtam ki ezt a lehetőséget. Nem volt meg hozzá a potenciál. Viszont mondtam hirtelen felindulásomban valamit. Nem az a variáció hangzott el, amelyet az üdvösségszerző vagy az azt megtartó kézikönyv javasol. Nem.

Simó Márton

: