Amikor ezeket a sorokat írom, a karantén utolsó napjait töltjük a családommal. Míg az első hét nagy megpróbáltatás volt mindannyiunknak, a bezártság második felében már kissé fellélegeztünk – szó szerint –, és meg tudtuk találni a felszabadító tevékenységeket, az együttlét örömét. 
Az idő ilyenkor kitágul és a sötét novemberi napok végtelennek tűnnek: mi mást lehetne tenni, mint finom ételekkel „vigasztalódni”, pazar falatokkal jutalmazni magunkat és szeretteinket? Mert tudjuk, az étel – vagy nevezzük inkább tápláléknak – nemcsak a testnek nélkülözhetetlen, sokkal nagyobb jelentőséggel bír csupán a tárgyi valóságnál, hiszen általa kultúránk, családi szokásaink, emlékeink is megelevenednek. Nagymamáim régi receptjeit, megsárgult lapú recepteskönyveit vettem kézbe, s utaztam kicsit a múltban, felidézve gyermekkorom ízeit, amikor alig néhány hozzávalóból mennyei ételek kerültek az asztalra. Ma már tudom, mekkora odaadással, szívvel-lélekkel készültek, és felbecsülhetetlen értéküket meghatározta az együtt töltött idő is. A nagymamáim sohasem siettek a sütéssel-főzéssel, hagyták, hogy mi, gyermekek is odagyűljünk a konyhaasztal köré „segíteni” ételt varázsolni és azt közösen elfogyasztani. Minél több kéz szorgoskodott ilyenkor, annál jobb volt a hangulat és finomabb a végeredmény. Habár úgy érzem, azokat az ízeket sohasem tudom újraalkotni, bízom benne, hogy a gyermekeimnek hasonlóan jó emlékeik lesznek, s az otthon szóról eszükbe jut majd az is, ami a konyhában készült odaadással, szeretettel fűszerezve.
S azt, hogy az étel sokkal több a bevitt kalóriáknál, ékesen bizonyítja a gyógyító étkek kategóriája, amelyekkel erőt, biztatást, kitartást is adunk a gyengélkedőnek, belefőzzük/belesütjük minden jókívánságunkat. Ezek az ízélmények örökre velünk maradnak, s a legjobb bennük az, hogy továbbadhatjuk, sokszorosíthatjuk – akárcsak a szeretetünket.