Szeretem az apró emberi hibákat. Nem feltétlenül jellemhibákra kell gondolni, hanem tényleg egészen apró, esendő hibákra. Például megboldogult diákkoromban volt egy évfolyamtársam, aki busszal járt az egyetemre, és amikor ment haza, csak akkor tudta, hogy hol kell leszállnia, ha az utca jobb oldalát nézte az ablakon keresztül. Ha az utca másik oldalát nézte, akkor sajnos elvétette a megállót. Tényleg egészen apró, esendő hiba, és épp ezért rajongtam érte. Talán ezt a tulajdonságát szerettem a szóban forgó évfolyamtársamnak a legjobban. Azért szeretem ezeket az emberi esendőségeket, mert valójában ez tesz minket emberré. Mindez azért jutott eszembe, mert erről beszélgettünk tegnap a személyi edzőmmel. Meg is jegyezte, hogy bezzeg ezt senki sem mondja. Úgy értette: olyan társadalomban élünk, ahol meglehetősen kevés szó esik arról, hogy nem tragédia az, ha nem vagyunk tökéletesek. Tényleg senki (ha valaki mégis, akkor most kérek elnézést) nem beszél arról, hogy nem olyan nagy baj, ha vannak hibáink. Elvégre embernek lenni annyit tesz, mint esendőnek, sebezhetőnek lenni. Sajnos nem kedvez a korszellem annak, hogy hibáinkat nyíltan elismerjük. A társadalmi elvárások ugyanis magasak. A reklámokban is tökéletes alakkal megáldott nők és férfiak próbálnak ránk sózni mindenféle terméket. Ezt sugallják a televíziós műsorok is. Az álláshirdetéseket is rendre úgy fogalmazzák meg, mintha a világ összes munkahelye álommunka lenne, amelyre csak tökéletes munkavállalók alkalmasak. Pedig ha őszinték vagyunk önmagunkkal, akkor talán nem esik nehezünkre bevallani az igazságot: messze állunk a tökéletességtől. Kivéve persze a politikusokat, mert ők kivétel nélkül azok. Ha mégis akad köztük kivétel, az csak erősíti a szabályt. Más kérdés, hogy sok a kivételes közéleti személyiség. Viccet félretéve, van valami lehangoló abban, hogy nem igazán merünk beszélni a hibáinkról. A legtöbbször azért nem, mert nem akarunk ingyen támadási felületet biztosítani azoknak a felebarátainknak, akiknek nemcsak kifejlett kritikai érzékük van, hanem éles, csípős nyelvvel is rendelkeznek. Egyébként meg enyhén nárcisztikusak, ugyanakkor lenézik a kedvességet és a jó modort. Sőt utóbbi kettőt egyenesen a gyengeség megnyilvánulásának tartják, és feltétel nélkül hisznek az öncélú erőfitogtatás nagyszerűségében. Márpedig a kattintott egérkorszak kezdete óta a világhálón egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy mindenkinek olyan sok ész jutott, hogy képtelenné válik az egyén arra, hogy ne ossza azt válogatás nélkül felebarátainak. Az internet ugyanis a feszültséglevezetés platformjává vált. Kevesebb a személyes találkozás, emiatt jóval könnyebb anyázni és így megszabadulni a fölöslegesen felgyülemlett feszültségtől. A feszültségtől megszabadulni jó dolog. De attól tartok, kontraproduktív. Korábban őseink nem rendelkeztek ilyen eszközökkel. Vagy megemésztették a bennük lakozó feszültséget, vagy csapszékben engedték ki a fáradt gőzt. A közösségeik ugyanakkor működtek. Mert megbíztak egymásban, képesek voltak elnézni társaik hibáit. Ma már szinte képtelenség olyan apró hibát elkövetni, amelyre ne csapna le valaki egy keselyű precizitásával. És ez baj. Azért baj, mert így lassan kivész a társadalomból a bizalom. Atomizálódunk. Gyanúsak vagyunk egymásnak. Különben nem lenne jó, ha tökéletesek lennénk. Hiszen mi különböztetne meg bennünket a robotoktól? Éppen azért jó, hogy olykor hibázunk, mert egyedül ezek a hibák igazolják minden kétséget kizáróan, hogy emberből vagyunk, és nem vagyunk tévedhetetlennek. Azt hiszem, ezért szeretem az apró, esendő emberi hibákat.

Kiss Előd-Gergely