Tegnap volt a Lelki Egészség Világnapja, amely többek között a lelki zavarok megelőzésére, a mentális betegségekkel küzdők megfelelő kezelésére és életminőségük javítására kívánja felhívni a figyelmet.  A lelki egészséget számtalan tényező befolyásolja, kezdve a genetikai „örökségtől”, a gyermekkori tapasztalatokon át addig, hogy milyen társadalmi-gazdasági körülmények között élünk, és hogy hogyan állunk a betegségekkel, illetve a függőségekkel. Csak egészség legyen! – mondjuk gyakran egymásnak, de ebbe igazából csak a testi egészséget, a testi megbetegedések hiányát szoktuk „belegondolni”. Pedig maga a szó beszédes, hiszen egész-séget mondunk, és az egészbe a lelki, mentális állapotunk minősége is beletartozik. A lelkileg egészséges ember képes megvalósítani önmagát, teljesíteni magas szinten, ez kell ahhoz, hogy könnyedén és elég jól működtessük kapcsolatainkat, képesek legyünk tenni a közösségért, vagy hogy viszonylag könnyedén, súlyosabb következmények nélkül túllépjünk kudarcokon, és kezelni tudjuk a stresszhelyzeteket. A szakemberek azt mondják, hogy Romániában élnek Európa legboldogtalanabb felnőttei. Bár évek óta enyhe csökkenést mutat az öngyilkosságok száma, még mindig ott vagyunk a szomorú lista élvonalában. Volt olyan év, amikor egy nagyobb falu lakosságával egyenlő számú ember mondott nemet az életre, 2015-ben például 2236 ember! A tavaly 1734 öngyilkosságot jegyeztek, és az Országos Statisztikai Hivatal jelentése szerint idén júniusig már 880-an vetettek véget életüknek. Az öngyilkosságok száma az egyik mutatója a népesség lelki egészségi állapotának, a számok szerint bőven van tennivaló ezen a téren. Az legalább elmondható, hogy a pandémia negatív hatása itt annyira nem látszik, de a mentális egészség járvány okozta romlásáról több tanulmány is beszámolt már. Fontos viszont kiemelni, hogy az öngyilkosság általában nem a semmiből jön, hanem előjelei vannak, legfeljebb nem vesszük észre… De hát a férfi ugyebár ne sírjon, asszony ne rinyáljon, a gyermeknek kuss a neve. Ne mind csókolgassuk egymást, anélkül is tudhatná, hogy szeretem. A magam módján, persze. Ne lelkizz itt nekem, nem elég, hogy egész nap dolgozom? Ismerősek ezek a mondatok? Vagy az, amikor a depressziósnak mindegyre csak azt mondogatják, hogy szedd már össze magad? És ugye, pszichológushoz csak a hülyék járnak? Ha pedig netán a családban valaki „lelkibeteg” lesz, azt titkolni illik, igaz? Rosszul bánunk a saját és környezetünk lelki egészségével. Nehezen megy a bocsánatkérés, ha netán tévedtünk, nyögvenyelősen tudunk a szerettünknek köszönetet mondani akár egy apróságért is, dicsérni végképp nem megy, nehogy már elszálljon magától a másik. Jót ritkán mondunk egymásnak, szemtől szembe a pozitív visszajelzés nem divat mifelénk. A családok jó része működik úgy, hogy érzelmekről nem beszélnek, a szeretet kifejezésének jelei, az érintések, a meleg szavak hiányoznak az eszköztárukból. Nem beszéljük jól a szeretetnyelvet, az értő és építő, egymásra figyelő kommunikáció is ismeretlen sokak számára, s a konfliktusokat gyakran a hangerő, és nem is olyan ritkán a testi erő „dönti el”. Lehet, hogy ezek csak apró „lelkiségeknek” tűnnek, de mégis felmérhetetlenül fontosak a mindennapi életminőségünk, jól-létünk, közérzetünk, lelki egészégünk szempontjából. Bagdy Emőke nem véletlenül mondja: „A magunk kis világában megteremthetjük a belső békét, az egyensúlyt, a harmóniát azáltal, hogy rendet teszünk belül és kívül is. Mert ahogy odabent rend van és béke, úgy elrendeződnek körülöttünk is a dolgok, és sokkal jobbnak találjuk a külvilágot is.”  

Asztalos Ágnes