Apáczai Csere János nyomában

Fejér Miklós

Egykori magyartanárom, Fejér Miklós emlékére

A zabolai születésű Fejér Miklós (1913–2002) a múlt század egyik kimagasló tanáregyénisége volt. Tanulmányai során megfordult a kézdivásárhelyi, csíkszeredai és brassói katolikus gimnáziumokban, tanárként pedig
elhintette a magyar nyelv iránti szeretetet diákjai között Brassóban, Székelyudvarhelyen, Gyergyószentmiklóson és Kolozsváron. A húsz éve
elhunyt pedagógusra dr. Málnási Ferenc emlékezik.

Egy korábbi írásomban beszámoltam egyetemi professzoraimról, akiknek tudós szakmai öröksége, tanári nevelő példája nyomán annyi útravaló tudással töltöttük meg tarisznyánkat, hogy pályánkon felhasználhassuk, s a tálentumot, amelyet a Mindenhatótól kaptunk, a fiatalok hasznára fordítsuk.
Most a Kolozsvári Brassai Sámuel Középiskola egykori magyartanára emlékét idézem, akinek megpróbáltam nyomdokába lépni, s most a feledés homályából felidézem alakját, szellemét, aki sokunk, az egykori, tudásra szomjas fiatalok számára ismereteinket megtermékenyítő, a közösséget összetartó ízes anyanyelv, a magyar irodalom művelője és átadója volt. Született 1913. november 30-án a Kovászna megyei Zabolán. Kézdivásárhely, Csíkszereda és Brassó katolikus gimnáziumi tanulmányai után 1938-ban magyar–francia szakos tanári oklevelet szerzett Kolozsváron. Tanári munkáját Brassóban kezdte, Székelyudvarhelyen, Gyergyószentmiklóson folytatta, 1942–44 között a Kolozsvári Magyar Királyi koedukációs gimnáziumban román tannyelvű osztályban tanított. Négyévi front, majd orosz–szovjet hadifogság szakította meg életútját. Szerencsésen hazatért, s 1949-től a Kolozsvári Magyar Fiú Tanítóképző, 1953-tól a Brassai Sámuel Középiskola magyar szakos tanára.
Megbízzák a magyar nyelv és irodalom I–VII. osztályos tantervének összeállításával, amely megalapozta Romániában, Erdélyben a magyar irodalom oktatását. Molnár Annával és Nagy Gézával módszertani útmutatót dolgoztak ki a tanárok számára, Gazda Józseffel, Nagy Jenővel, Bartosné Lengyel Katalinnal magyar nyelvtant, Jócsák Jánossal magyar olvasókönyvet állítottak össze az V–VII. osztályos diákok számára. Irodalmi alapfogalmak című tankönyvet írt Csehi Gyulával és Jócsák Jánossal. Jócsák Jánossal és Székely Erzsébettel Magyar irodalomtörténetet és Irodalmi szöveggyűjteményt jelentettek meg a IX. osztály számára.
Annak az örök igazságnak a szellemében, hogy „Nyelvében él a nemzet”, szenvedéllyel munkálkodott a magyar nyelv és irodalom megismertetésében, megszerettetésében, tanítása érdekében. Munkáját folytatni szerette volna. Ha hagyják, ha segítik, ha támogatják. Ezt a sokrétű, páratlan tevékenységet szakította meg, fojtotta el, taposta el a kommunista párt „szakértője”, aki a nacionalista jelzőt találta megfelelőnek munkája értékelésére. A fiataloknak oly szükséges tankönyvekben a Himnusz, a Szózat és a Nemzeti dal szövege szúrta valaki szemét, noha a hivatalosan ellenőrzött, jóváhagyott Magyar irodalom tanterv alapján szerepeltek benne. Hiszen Kölcsey, Vörösmarty és Petőfi nélkül nincs magyar irodalomtörténet! 1958 szeptemberében, amikor a diákok, köztük társaim és én is, az új tanévet kezdtük volna a X. osztályt, jött a suttogó hír, Fejér tanár úr nem léphet katedrára többet, munkanélküli lett. S jött a szomorú hír, hogy más iskolák tanárai, Nagy Géza, Gazda Ferenc, Nagy Jenő, Heinrich László, Oszláts Tamás, Oláh Tiborné és mások eltűntek a kolozsvári iskolákból. Fejér tanár úr „bűnlajstromát” felduzzasztották: A hatodikos nyelvtankönyvben „ellenforradalmi szöveget” találtak, kerestek, értelmeztek. A tankönyv végén levő helyesírási szótárban sorakozó szavakat felülről lefelé kezdték olvasni s olyan mondatokat „véltek, gondoltak fölfedezni benne, találtak ki” amelyek román nyelvre fordítva félelmetesen hangozhattak a „párthű füleknek”, a kákán is csomót keresőknek. Például „bolond, bolondság, bolsevik” – románul: „bolşevic, prostie, bolonderie”, „Lenin, lenn” – románra fordítva: „jos cu Lenin”, „gorilla, Gorkij” stb.
Vizsgálati eljárás, koncepciós per indult a tanár úr ellen, feltételezett, mondvacsinált „tények” alapján. Itthon is utolérte a négyévi orosz–szovjet fogság, a „vendégszeretet” szenvedései, hiszen volt alkalma a szocializmus építésében részt venni sorstársaival, volt alkalma találkozni egyszerű orosz emberekkel, értelmiségiekkel is, akik ugyanolyan foglyok voltak a saját hazájukban. (Még megérhette, hogy keserű szájízzel olvassa Szolzsenyicin Gulág című önéletírását.)
A tanár úr perét teljes rehabilitációt ígérve lezárták, a katedrára mégsem engedték vissza, játszadoztak vele, adminisztrációs osztályon, majd könyvtárosként engedték dolgozni – újra könyvek közé (!?), de a diákok elé már nem (!?) –, míg kérvények, levelek sora után a Kolozsvár melletti Szucság általános iskolájában kapott tanári állást, ahol 1975-ig, nyugdíjazásáig hűségesen oktatta diákjait, pedig egyetemi katedrát érdemelt volna, doktori disszertációját írhatta volna.
Mert a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szerkesztőjeként tovább tevékenykedett, cikkei, tanulmányai a romániai magyar sajtóban – Utunk, A Hét, Tanügyi Újság – jelentek meg, sőt a Kanadában szerkesztett Encyclopedia Hungarica munkatársa is volt. Életművét 1998-ban a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Ezüstgyopár-díjjal tüntette ki, s csak azt sajnálta, hogy küzdőtársaival nem oszthatta meg örömét, mert már eltávoztak az élők sorából.
Drága Tanár Úr! Hajdani diákjaként emlékszem az irodalomtörténeti óráira, néhányszor nem volt megelégedve a feleleteimmel, például a Vörösmarty: Szép Ilonka című versét nem éppen az elvárásainak megfelelően mutattam be, de sokszor bízott meg, hogy a szünetekben, az órák után én nyithattam ki a Brassai könyvtárát, szolgáljam ki az olvasni vágyó társaimat. Emlékszem, hogyan sétált a padok között, lassan, értelmesen, melegséggel diktálta a magyar irodalomtörténetet, mi pedig szorgalmasan körmöltünk, mert nem volt tankönyvünk. Nekünk mondta tollba a készülő könyvét, amelyet megjelentettek, de bezúztak. Később egyetemistaként sokszor kértem tanácsát, mikor Biharba – Gyantára majd Révre – kerültem, figyelemmel kísérte ottani munkámat, anyanyelvi munkafüzeteimet boldogan mutattam meg Neki, mikor pedig áthelyeztek a Brassaiba, együtt örvendett velem. Sajnos betegsége megakadályozta, hogy a disszertációm megvédésekor jelen lehessen. Brassais véndiákként hálásak vagyunk a sorsnak, hogy tanárunk lehetett, olyan tanárunk, aki szép, nemes, humánus és a nemzeti eszmékért lelkesedett, munkálkodott, hatalmas tudását megosztotta velünk. Elmondhatjuk: „Nem élt hiába!”, mert a kolozsvári, az erdélyi, magyar nyelv és irodalomtanítás nesztora volt. Ajtay Ferenc, tanártársa, jó barátja szavaival: „Fáklya voltál, amelyből bőven sugárzott a nagy szónoki képességgel előadott tudás, szellemed beragyogta az iskolákat, ahol tanítottál.”
Tisztelettel és kegyetlen őrizzük e nagy tanáregyéniség emlékét!

: an accessible web community