Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell – írta Ludwig Wittgenstein osztrák filozófus a Logikai-filozófiai értekezés című könyvének végén. A megállapítás ismeretelméleti természetű, a megismerésünk véges, Wittgenstein szerint amiről nem rendelkezünk biztos ismerettel, jobb nem beszélni. Ezúttal azonban képtelenség rá hallgatni. Napok óta egyetlen téma foglalkoztatja az erdélyi magyar közvéleményt. Még leírni is szörnyű: Molnár Beáta meggyilkolása. Alig pár nap alatt elképesztő mennyiségű publicisztika, Facebook-bejegyzés született róla.

A szörnyű tragédia alapjaiban rázta meg az erdélyi magyar értelmiségi réteget. Egy egyetemi oktatót ölt meg egy volt egyetemi oktató. Azt hittük, ilyesmi adott iskolázottsági szint fölött nem lehetséges. Tévedtünk. Szeretjük abban a hitben ringatni magunkat, hogy a jólneveltség, az általános műveltség kizárja az agressziót. De sajnos az ember nem így működik. Lehet bárki bármilyen okos, olvasott, az még nem jelenti azt, hogy minden esetben úrrá tud lenni saját indulatain, vagy képes megküzdeni a démonaival. Nehéz mit kezdeni ezzel a borzalommal. Azért nehéz, mert abban a hitben nőttünk fel, hogy a gyilkosok máshol járnak, elvetemült gonoszok, a legtöbbször regényhősök, akikről olvastunk. Ehhez képest azzal kellett szembesülnünk, hogy nemcsak az áldozatról tudjuk, hogy kicsoda, hanem – legalább látásból – ismerjük az embert, aki megölt egy másikat.

A tett hétköznapi egyszerűsége sokkoló. Sokan úgy reagáltak a hírre, hogy kiírták magukból. Jól tették. Szinte minden lényegest el is mondtak. Nem tudok nem igazat adni azoknak, akik azt mondják, túlságosan elnéző társadalmunk a bántalmazókkal szemben. Az öncélú erőfitogtatás olykor egyenesen menőnek számít. Valahogy eszembe jutott ismét, amit pár hónapja egy volt kollégám mondott: győzött az erőszak kultúrája. Persze azért nem árt, ha disztingválunk: nem azonos a közösségi oldalakon lefolytatott erőszakos szájkaratézás, a közönséges trollkodás a tettlegességgel, a tényleges erőszakkal. De úgy sem tehetünk, mintha nem látnánk, hogy ez a közeg megágyaz a kivagyiságukat minden áron bizonyítani akaró embereknek. Ez még mindig messze van a gyilkosságtól, de nem elég messze ahhoz, hogy könnyedén legyinthessen rá az ember.

A családon, párkapcsolaton belüli erőszaknak akkora szakirodalma van, hogy szinte önálló tanszéket lehetne működtetni belőle. Ha a közvetlen környezetünkben szétnézünk: hány olyan esetről tudunk, hogy valakit fizikailag vagy lelkileg bántalmaz a párja, vagy esetenként anyagilag zsarolja? Egy ismerősöm, akinek elárultam, hogy miről írom a jegyzetet, például megjegyezte: nyugodtan írd bele a férjemet is név szerint. Nem kell sajnos messze mennünk a példáért. De félrenézünk, mert nem tudunk segíteni. Fogalmunk nincs, hogyan kéne hozzálátni. Ráadásul az erőszak, a bántalmazás nem csak a családban fordul elő. Előfordul bizony, hogy szociopata cégvezetők nyomorítanak meg egy teljes munkaközösséget. Egy pesti esetről tudok, ahol a munkaadó direkt azért alapított saját céget, hogy terrorizálhassa munkatársait. Hogy érezze, hogy ő a góré.

Gyanítom, önök is tudnak hasonló esetekről. Pedig elvileg ezek a beteg emberek kiszűrhetők. A nárcisztikus magatartás tüneteit nem nehéz felismerni. Mégis tehetetlenek vagyunk. De legalább beszélnünk kell róla. Mert amiről nem lehet hallgatni, arról beszélni kell.

Kiss Előd-Gergely