borús égbolt
havazás
Állunk a sorban…
A minap sorban állásra kényszerültem. Nem kirívó esemény ez mifelénk, különösen, amióta bizonyos szabályok is életbe léptek a különféle üzletekbe lépéssel vagy a bent tartózkodók számával kapcsolatosan. Ez alkalommal azonban nem csupán erről volt szó. De kezdjem az elején…
Kihasználván Csíkszereda adottságait, igyekszem ügyes-bajos dolgaimat gyalogosan intézni, hiszen az autózás a legtöbbször több vesződéssel jár, mint haszonnal. Ilyenkor szépen felépítem gondolatban az útvonalam, logikusan felfűzöm tennivalóim sorát, és úgy indulok neki. Utam közepe táján érkeztem az egyik szolgáltató ügyfélszolgálati irodájához, lévén, az internet- és televíziódíj befizetése már igencsak aktuálissá vált. Kaptam is ügyesen emlékeztető/figyelmeztető e-mailt, hogy igyekezzem, mert lejár a határidő, és aztán nézhetünk, azaz nem nézhetünk semmit, legalábbis otthon.
Szóval számlafizetésre készültem, gondoltam, ez a művelet néhány percnél többet semmiképpen nem vehet igénybe. Már az gyanús volt, hogy hat-nyolc ember után kellett beállnom a sorba, az pedig még inkább elbizonytalanított, hogy az előttem odaérkezők már-már türelmetleneknek tűntek. Hamar kiderült, mi volt az ok. Nevezetesen, hogy az ügyfélszolgálat nem szolgált ügyfeleket. Azaz igen, csak végtelenül lassan. Jó sorban állós szokás szerint szóba is elegyedtünk. Mit is lehet csinálni, ha egy rakás ismeretlen összekerül és ugyanabban a cipőben jár? Beszélgetni természetesen. Hamar beindult a locsogás, mindenki a maga módján kommentálta az eseményeket. Volt, aki folyamatos morgással adott hangot elégedetlenségének, akadt, aki azt találgatta, mi történhet odabent. Az üvegablakokon át ugyanis csupán annyit láttunk: a szerencsések, akik már bejutottak, hosszasan intézik ügyes-bajos dolgaikat, és bizony, a legritkábban távozott valaki. A már-már feszültnek mondható hangulatot csak fokozták azok, akik „csak megkérdezek valamit” címszóval azonnal a sor elejére álltak. Az sem segített, hogy elfogyott a promóciós kávé, de akadt azért olyan, aki a még hozzáférhető teázási lehetőséggel élt, és kihozatta magának a frissítő nedűt az utca közepére, vesszőfutásunk, azaz várakozásunk színhelyére.
Persze a csíkszeredai polgár nem is lenne csíkszeredai, ha nem szőtte volna át beszélgetésünket a semmivel össze nem hasonlítható székely humor. Keserédes megjegyzésekkel mulattattuk egymást. A helyzet komikumát csak fokozta egy galamb, amelyik éppen az embersor fölött engedett ürítési kényszerének, és derék adagot löttyintett a lábunk elé. Újabb ok a humorra: már le is vagyunk… Végül a kacarászás, bosszankodás közepette csak eljutott mindenki az áhított ügyintézőig, és intézhette a dolgát. Az ügyfélszolgálat munkatársai nem hatódtak meg kínjainkon, bocsánatkérés vagy legalább szabadkozás nem hangzott el, de még igyekezetnek sem lehetett a nyomát látni. Talán nekik volt igazuk, talán nekünk, mindenesetre lehet, hogy ráveszem magam az online számlafizetésre, kímélvén magam a hasonló helyzetekről. Bár akkor éppen azt a pótolhatatlan és kikerülhetetlen emberi tényezőt iktatom ki, amiből ez az írás is született.
Farkas Endre
.jpg)
.jpg)
