borús égbolt
Aki tud, beszéljen!
Ballagások, avatóünnepségek és mindenféle megnyitók ideje van, a hosszú járványhelyzet ideje alatt összegyűlt eseményeket pótolják mindenhol. Nyilvánosság elé állnak a szervezők, vezetők és házigazdák, hogy gondolataikat megfogalmazzák, keretet adjanak az ünnepnek.
Bár alapvető készség kellene legyen, hogy néhány gondolatot megfogalmazva, azokat anyanyelvünkön el is tudjuk mondani, meglepődve tapasztaljuk, hogy ez nagyon nehéz. Míg sokan már a gondolattól is elborzadnak, hogy valaha megszólaljanak a nyilvánosság előtt, mások velük született spontaneitással beszélnek, amikor csak lehetőségük adódik rá. Természetesen egyik típust sem bírálhatjuk mindaddig, amíg mondandójukat keretbe foglalva, lényegretörően beszélnek, és szem előtt tartják az egyik legfontosabb szabályt, miszerint a kevesebb több. Hiszen a közösségi oldalak térhódításával bárki lehetőséget kaphat, hogy „élőzzön”, akkor is, hogyha csak a borsóleves elkészítésének titkait szeretné megosztani a nagyvilággal. Bár ez nem alapvető fontosságú információ, amennyiben közérthetően, érdekesen van „tálalva”, bizonyára hasznos lehet mindazoknak, akik éppen a „mi legyen ma az ebéd” kérdéskörön töprengenek. Ha az influenszer nem vész el a képzők-jelek-ragok labirintusában, ösztönösen vagy némi tanulás révén teszi-veszi az igekötőket, névelőket és névutókat mindig a legjobb helyre, akkor biztos lehet benne, hogy a borsóleves elkészítésének mikéntjén túl valami mást is adott a követőinek.
A „kiállok és majd mondok valamit” elgondolás azért veszélyes, mert megtörténhet, hogy a – ki sem gondolt – beszéd fonala nem arra halad, amerre a felszólaló szeretné, és hirtelen rájön, hogy valószínűleg meg sem tudja keresni. De lehet, hogy mégis sikerül: na, ilyenkor a hallagatóságnak nyert ügye van, mert nagyon gyorsan befejeződik az eszmefuttatás, nehogy ismét elvesszen az a bizonyos fonál. Nem állítom, előre megírt beszédek is vannak: kár, hogy majdnem mindegyik a „miközben azon töprengtem, milyen beszédet írjak erre az alkalomra” felütéssel kezdődik, ami azt az érzést kelti a jelenlévőkben – személyes tapasztalatom szerint –, hogy eléggé nyűg a jelenlétük, mert ha nem lennének itt, nem kellett volna kínlódni ezzel a nyilvános szerepléssel.
Sok beszéd szegénység – tartja a mondás, és kár lenne vitatkozni ennek valóságtartalmával.
Boncina-Székely Szidónia
.jpg)
.jpg)
