Aki időnként „kaméleon-emberként” bukkan fel

Sokan gasztronómusként, illetve soknyelvű tolmácsként ismerik Székelyudvarhelyen, Erdélyben, Magyarországon, de a világ számos országában is. Hosszú ideig élt, tanult és dolgozott Németországban, illetve Japánban. Sok helyen megfordult a koronavírus-járvány előtt, amikor még szabadabban lehetett utazgatni. Berecz Edgárt (1975) tulajdonképpen utazóművésznek is nevezhetjük, hiszen nagyobb útjai előtt mélyrehatóan tanulmányozza a kiszemelt országot és annak kultúráját. Kapcsolatokat épít, hogy helyről-helyre érve úgy haladhasson tovább az ismeretségek révén, mintha kőről-kőre lépkedne, hogy biztonsággal igazodjék el az idegenben. Élményeket hoz magával, számos fotót készít, amelyeket aztán kiadványok formájában is viszontláthatnak az olvasók.

Interjúalanyunk az elmúlt évben három kis kötetben foglalta össze élményeit: Csontváry nyomában Bosznia Hercegovinában, Kalandozások a Duna-deltaban és Tiroli tolmácsnapló. Erős benne a néprajz és a szociográfia iránti érdeklődés. Tisztán látó szemmel jár-kel Székelyföld-szerte is, vidéki és városi környezetben egyaránt. Kiválóan ismeri az országban élő többi kisebbséget, amelyekről hivatalosan leginkább annyit mondanak, hogy „şi alte naţionalităţi”… Általában anyanyelvükön beszélget vélük a találkozások alkalmával.

“Edgar Beret”

Az önkéntes modellkedés azt takarja, hogy időnként felbukkan a reklámfotókon, olykor a létezett székelyudvarhelyi textilipar egyik arca (volt), máskor a Góbé-termékeket népszerűsíti. Sikeres portrésorozatát közeli barátja, Dávid Botond fotográfus jóvoltából láthattunk, A százarcú ember címmel. Ez a kiállítás idehaza és külföldön egyaránt felbukkant több kiállítóteremben, és a visszhangja maradandó volt. Aztán nem lett ilyen formában folytatása. A „száz arc” mögött létező ember egyedül folytatja ma ezt a sorozatot, oly módon, hogy mostanában nem a fotóművész örökíti meg, hanem szelfiket készít magáról. Érdekes, hogy bár nincsen lehetősége nagy méretben kinagyítani az arcképeket, de lapokban, különböző portálokon és egyéni internetes oldalán valós sikernek örvend. Pár hete Berecz Edgár kozákként bukkan fel az „önképeken”…

“Laczkó-Vass Róbert”

– Mi ez tulajdonképpen? Hogyan készül el egy-egy arcod?

– Telefonnal fotózom magam. Nincsen semmiféle szofisztikált optikám, vagy önkioldó felszerelésem. Csak úgy. A lényegre térve: én tulajdonképpen örökös száműzetésben élek a saját szülőföldemen. Mintha elszigetelt „hegylakók” közt lennék. Egy kisvárosban nagyon nehéz az a fajta önmegvalósítás, amit én művelek. Itt jórészt konzervatív a szemlélet, ahol nincs szükség ceremóniamesterre, borpincérre, sajtmesterre… Ez csak pár példa. Nem bánkódom, mert ezektől függetlenül is szeretem a környezetet. Sokáig éltem másutt, de igazán „menet közben” érzem jól magam. Az „arcok” egyfajta „pótcselekvést” jelentenek, hiszen mostanság, a kovid miatt nem tudok annyit utazni, mint korábban. Mivel rengeteg néprajzi-kultúrtörténeti munkát olvasok, célzottan és tudatosan, szeretek elmélyülni a témáimban.

“Sherlock Holmes”

Ebből természetszerűen az is következik, hogy felépítek magamban egy-egy karaktert, amelyhez keresek megfelelő ruhát, frizurát, sapkát, kalapot, mindent, ami jár hozzá, használati tárgyakat, hatástalanított fegyvereket, fegyver-imitációkat, kéziszerszámokat. Kiárusításokon vásárolok meg bizonyos cikkeket, esetleg turkálókban. Vagy cserélek a barátaimmal. Mivel világszerte sok a levelezőpartnerem, látják az emberek, hogy épp mi a mániám, és futárszolgálatokkal, postán küldözgetik el azokat az általuk megszokott kellékeket, amelyek náluk úgymond korlátlanul állnak rendelkezésre.

“007”

– Most éppen mi van „divatban” nálad?

– Évek óta foglalkozom a kozákokkal, pár hónapja erősödött fel igazán az irántuk táplált vonzalmam. Megtanultam közben „kozákul” viselkedni. Sokat gyakoroltam a lovaglást, a kardforgatást, a táncot. Mondhatom, hogy ez az alteregóm sikeres volt. Felvettem a kapcsolatot igazi kozákokkal Oroszországban, de megtaláltam a kapcsolatot a romániai kozákok kulturális egyesületével is. Van ilyen! Pár napja meghívtak a találkozójukra…

“Edgár, a Kozák” – Jakab Emil felvétele

Volt egy kevésbé sikeres próbálkozásom is azelőtt. Amikor zsonglőr voltam. Sok fogást gyakoroltam be, olyannyira, hogy akár tanfolyamot is indítottam volna, de nagy volt az érdektelenség… Hadd fejtsem ki azonban a kapcsolódó gondolataimat… A többnyelvűség, a többféle identitás, a más kultúrákkal való azonosulás merőben új fogalom a Székelyföldön. Innen nehéz feldolgozni, értelmezni, s levonni a megfelelő következtetéseket. Megannyi kérdés türemkedik elő: hogyan? miért? mi célból? – és kevésbé tudjuk rá a helyes választ. Csak részleges és homályos feleletekkel szolgálhatunk. Az átalakulás művészetét befolyásolják a külső tényezők, a kulturális közeg. A főhős kénytelen megteremteni a maga világát, hogy idehaza túlélhesse a száműzetés egyhangúságát.

“Tejesember”

– Milyen a kisnemzetiségekkel kialakuló kapcsolat?

– Fontos az azonosulás, az értékek el- és felismerése. Az elsajátítás azonban csak előtanulmányok révén lehetséges. A könyvek, a filmek, a zene és a tánc szeretete együtt jár a kulináris élvezetek megbecsülésével és a nyelvismerettel. Így a „magyar kozák” könnyen feltalálja magát az idegen, azaz az eredetileg „saját” környezetben is. Viszont, ha úgy alakul, pár nappal később már a diplomata szerepében tetszeleg egy sosemvolt ország, nekeresd konzulátusán.

– Ki vagy a sok „Edgár” közt valójában?

– „Emberi kaméleon”, aki képes megszemélyesíteni a jót és a rosszat, az öregséget, az ifjúságot, a keletet és a nyugatot. A jó és a rossz, a szép és a csúf álcája számomra játék, de egyben feladat. A karakterek kiválasztásához érzék kell. Úgy vélem, hogy színészek, maguk az előadóművészek is hasonlóan küszködnek egy-egy figura megformálásával.

“Amza Pellea”

– Mit gondolsz, ez valamiféle „reinkarnáció”, a korábban megélt kalandos életek maradványai befolyásolják a jelenlegi léted?

– Feltételezhető. Olykor magam sem értem. Nincsen ebben sem pénz, sem előny, még csak elismerés sem jár érte. Talán egyfajta generátor lehetek. Lehetnék. Katalizáló erő a közösségre, hogy elmélkedésre, gondolkodásra késztessem őket. Hadd vizsgálják felül eddigi véleményeiket, hadd nyíljanak meg új távlatok számukra az ismeretlen impulzusok révén. Így változhatunk, igazodhatunk különféle kultúrákhoz, alakulhat az életfilozófiánk. Alkotómunka ez számomra, gyűjtés, megannyi próba és kihívás. És élvezet. A pénzügyi siker, vagy a kudarc nem érdekel. Talán nem értik a hitetlenkedők, hogy melyik tükörképem az igazi, de bárki ráébredhet arra, hogy maga is kissé mássá, nyitottabbá válhat az „arcok” által. Minden alakomban én vagyok.

“Ion Ţiriac”

Ha valaki követni próbál, akkor könnyen ráébredhet saját többlet-értékeire. Sokkal jobban járunk, ha nem önmagunk indián-rezervátumaiban élünk. Az átjárás képessége azonban nem mindenkinek adatik meg. Számomra ez egy spontán előbukkanó játék. Az is lehetséges, hogy teljesen természetes, mint sokaknak a zenei- vagy a sporttehetség. Mindenesetre én gyerekjátéknak érzem…

– Meglehet… Az élet azonban nem is annyira egyszerű. Főleg napjainkban. Nem utazhatsz. Szakácsként vagy rendezvényszervezőként sem tudsz tevékenykedni. A fordítói vagy a tolmácsolási megbízatásaid is megritkultak… Valamelyik nap azt láttam fotókon, hogy tejeskannákat hurcoltál, hogy hánytad a trágyát ki a marhák alól…

– Igen, Homoródszentmártonban készültek azok az új felvételek. Stílusosan öltöztem, ahogy ott kell, de bevallom, hogy nem keresgéltem sokat, nem kellett válogatnom, ott voltak kézügyben a holmik. Egy baráti családnak szoktam segíteni. Mindenféle mezei és háztáji munkát képes vagyok elvégezni.

“Hidalgo”

Büszke vagyok arra, hogy megtanultam a parasztgazdaságban elvégzendő fontos tennivalókat. Amikor olyan a helyzet, elmegyek szívességből falvakra dolgozni. Csak úgy. Olyan világban élünk, amikor az átjárhatóságot visszafelé kell gyakorolnunk, mert mindannyian faluról jövünk, és nagyon valószínű, hogy oda térünk majd vissza, ha nyugodt, természet-közeli és tisztességes életet szeretnénk. Mert az a biztos, amit a kertjeinkben és a földjeinken magunknak megtermelünk. Vagy legalább részt veszünk ebben a gyönyörű folyamatban.

Simó Márton