Furcsa dolgoknak vagyunk tanúi napjainkban. Pontosabban úgy szenvedünk el bizonyos dolgokat, hogy észre sem vesszük, ahogyan kihull belőlünk, ahogy örökre elfeledkezünk egyről-másról, pedig oly hosszú ideig fontos részletei, lényegi összetevői voltak az életünknek. Tettem a minap egy kísérletet. Elhatároztam, hogy kipróbálom a Rendszert. Ezt az álnok hiénát, vagy inkább piócát, ezt a tetűt, amely ráült a világhálóra, és minden parazita kártevőnél ocsmányabb, mert miközben elszívja az agyunkat, olyanná nevel, amilyennek látni szeretne. Degradálttá, konzum-idiótává kell lennünk, s az intelligenciánkat – ha van még egyáltalán, ha ki nem tépázták belőlünk életünk korábbi szakaszaiban – le kell züllesztenünk a bányászbéka hátsója alá, jó mélyre, le kell adnunk a raktárban, mert úgy tűnik, ennek a világnak, s a szép újnak, ami utána/utánunk jön, egyáltalán nincsen szüksége másképp működő – sőt egyáltalán: nincsen szüksége gondolkodó – tömegre, de olyan egyénre sem, akinek jár még az agya, van fantáziája, intuíciója, és képes az önálló működésre. Én úgy gondolom, hogy amikor életre hívták a mesterséges intelligenciát (AI) a tudósok, maguk sem gondolták, hogy a valaha létezett legnagyobb veszedelmet szabadítják rá a világra. Nem is tudósok, hanem inkább kalmárok valának. Vagy prostituált kutatók, akik pénzért mindenre képesek, hiszen bevették őket is a cégbe, részvénycsomagot kaptak, juttatásokban részesültek. Normális körülmények közepette lecsukják az ilyeneket. A kifordult világban azonban semmi sem úgy működik, ahogyan azt elvárná egy konzervatív, s a második évezredből túl-élő fosszília. Itt a hóhér megdicsőül. A megváltás pedig nem egyéb Kasszandra-jóslatnál. Szóval a próba ez volt: elküldtem egy ártatlan információt egy ismerősnek a legeslegismertebb, a legeslegnagyobb és a legesleginkább ótvar közösségi háló palackpostáján. És lásd a lehető legtermészetesebb jelenséget: a rendszer megtalálta, és kiszűrte, kihajította kvázi a magánszférámból a saját tulajdonomat képező gondolatot. A nem sokkal ezt követő alkalommal pedig felhívtam a figyelmét ugyanannak az illetőnek, akivel zajlott ez a próba, egy akciós vásárlás lehetőségére, amely révén – roppant kedvezményes áron – beszerezhet egy bizonyos terméket, amelyre soha nem lesz szüksége, de olcsó, s hadd segítsünk, hadd ne porosodjék a rosszhiszemű eladó polcán. Mert mindenki szabadulna, és bóvlival húzza ki a bagót a zsebből. A kísérlet sikerrel járt! Úgy átment a másikhoz ez a hülyeséget tartalmazó infó, mint a pinty, s mivel azt feltételezi rólam az AI, azóta engem is akciókkal ostromol, mert amennyiben vásárlásra gerjeszt, visszahull neki is valami picula. Hogy vegyek. Hogy vigyek. Talán. Vagy pedig heccből tette, hogy megmutassa mekkora, úr ezen a virtuális szemétdombon. Aztán olyanokat olvastam, hogy ízekre tépdelik Jókait a közösségi hálón. Jön az AI. Miközben kétszer segít, pellengérre helyezik itt-ott az egyházat. Mind teszi-veszi nagy garral bizonyos gyarlóbb egyházi személyek viselt dolgait. És ajnározza a másságot. Hogy ez az államszövetség, amelyben élünk, azoknak a Paradicsoma is. Itt a fent lent van. A lent a mennyekben. És a fekete meg olyan fehér, hogy csak. S ha mondja őkelme, akkor a fehér – bizony – csakis fekete lehet. Velünk mi lesz? Az agytekervények a nyomástól, meg a centrifugálástól simára csiszolódnak. Hiszen minek az ész csavarossága, ha nem kell odabent semmi sajátosnak és rendszer-függetlennek létrejönnie?! Szép és új világunkban nincsen helyünk. Zombinak lenni viszont célszerű. A kibernauták visszazüllenek szép lassan egy kezdetleges szintre. És véglénnyé változik itt az ember. Feltételezhető, hogy ez az ára a túlélésnek.

Simó Márton