Megkezdődött a várakozás időszaka: a keresztények az Úr eljövetelére várnak, a karácsony titkára, a Megváltó születésére. Tehát ez a várakozás időszaka. Ezért furcsállom, ha lelkes hagyományápolóink „adventváró” rendezvényeket szerveznek – még akkor is, ha nyelvtanilag helyes is a kifejezés, tartalmában felesleges szószaporítás, olyan, mintha azt mondanánk, hogy a várakozásra való várakozás. Kultúránkban az advent a Szent András napjához – azaz november 30-hoz – legközelebb eső vasárnappal kezdődik, utolsó vasárnapja pedig a karácsony előtti vasárnap, ez a december 18. és december 24. közötti napokra eshet. Idén november 29-én, vasárnap gyújtottuk meg az első gyertyát az adventi koszorún. E kedves szimbólum használata 1839-ig nyúlik vissza, a három lila meg az egy rózsaszín gyertya egy-egy fogalmat szimbolizál: a hitet, a reményt, az örömöt és a szeretetet; a világító gyertyák számának növekedése pedig a növekvő fényt szimbolizálja, amelyet Isten Jézusban a várakozónak ad karácsonykor. Nagyon jó kezdeményezésnek tartom, hogy a csíkszeredai városatyák a város ünnepi díszítését, díszkivilágítását újból összekötötték az eredeti rendeltetéssel: míg korábban – és sok helyen másutt most is – a vallásos, azaz kultúránk részét képező tartalom elsikkad, a fogyasztói igényeket felcsigázó, kereskedelmi szemfényvesztés volt az elsődleges cél, itt a várakozásra, a születés csodájának várására és örömének beteljesedésére helyezik a hangsúlyt. A város adventben kap díszkivilágítást, működésbe helyezése pedig egybeesik az első adventi gyertya közösségi eseményként megélt meggyújtásával. S bár a hivatalos, politikailag korrekt retorika szerint a hit magánügy, a hitet csak közösségben lehet igazán megvallani, gondoljunk csak arra, hogy vasárnap tele vannak templomaink, s búcsús ünnepeken, köztük a csíksomlyói nagy zarándoklaton néptömegek imádkoznak együtt. Az advent időszakát azonban más jellegű várokozás is terheli: a mindennapi biztonságérzetet felborító bukaresti szórakozóhelyi tragédia számos hiányosságra hívta fel a figyelmet, s az ezeken való jogos felháborodás elsöpört egy kormányt – s reményeink szerint egy politizálási stílust is. Hogy mit tud tenni majd az új kabinet? Várjuk ki a végét…! Advent előtti vasárnap másfajta várakozást, elvárást mutattunk fel vérszegényen, s önmagunk számára sem túl meggyőzően: a Magyar Polgári Párt által szervezett csíkszeredai megmozdulás résztvevői emlékeztetni akarták a politikai hatalmat az 1918-as gyulafehérvári nyilatkozatban vállalt, de soha gyakorlatba nem ültetett kötelezettségeire. Ezek betartására vártak nagyszüleink, dédszüleink, erre várunk mi is, s tartok tőle, hogy unokáink is erre várnak majd… No meg sok családban a várakozást növeli a gyermekek, unokák karácsonykor esedékes látogatása: az ünnepek ugyanis alkalmat szolgáltatnak arra, hogy a boldogulásukat egyre nagyobb számban külföldön kereső fiatalok hazatérjenek ünnepelni, s hazatérjenek csonka családjukba az idegenben dolgozó apák, anyák is. Időnként megfakul, halványul a remény, hogy elvárásaink beteljesednek. Az advent időszaka azonban erőt ad, erősíti bennünk a hitet és a reményt, hogy még jóra is fordulhatnak a dolgok. Sarány István