„A zene sosem hagyott békén”

Fotó: László F. Csaba

Nem csupán Csíkszereda, de az erdélyi és egyetemes magyar könnyűzenének is meghatározó alakja Nagy Tivadar. A ROLE együttes frontemberével zenei pályájáról, az életét végigkísérő sorsszerűségekről, művészi tapasztalatairól és ambícióiról beszélgettünk.

– Hogyan lett belőled zenész? Mi akartál lenni gyerekkorodban?

– Valójában sok minden akartam lenni, az űrhajóstól kezdve sorolhatnám, de eszembe sem jutott, hogy zenész legyek. Emlékszem, végeztek egy képességfelmérést a marosvásárhelyi zeneiskola tanárai, akik érdekes módon úgy gondolták, hogy jó muzsikus lenne belőlem. Végül egy évvel később indult Csíkban a zeneiskola, és csak azért mentem hétévesen iskolába, hogy zenét tanulhassak.

– Kisgyerekként hogy tetszett a zenetanulás?

– Első osztályos koromban kegyetlenül rossz volt, hogy amikor gyakorolnom kellett, az összes haverom vidáman focizott. Másodikban elvittek Székelyudvarhelyre versenyre, ahol második díjat nyertem, ettől kaptam egy pluszmotivációt. Erősen technikai érdeklődésű ember lévén, inkább a kihívások érdekeltek. Kisiskolás művészetis diákkoromban sem az érdekelt, hogy mitől szép, mitől szól jól egy muzsika, hanem azt szerettem, ha minél nehezebb technikailag kivitelezni. Nyolcadik osztályos koromban egészen nehéz darabokkal kísérleteztem hegedűn, és mondhatom, hogy simán vettem az akadályokat.

– Kalandosan alakultak a diákéveid is?

– Az általános iskola végén még éretlen voltam, nem gondoltam, hogy a zene lesz az én pályám. Hegedűsként belekóstoltam a táncházi muzsikába lázadásképpen a tanáraim felé. A művészetiben akkoriban említeni sem lehetett a táncházat. Nagyon élveztem ezt! Jó muzsikusokkal, jó kollégákkal találkoztam. A hegedű volt a fő szakom, a zongora a mellékszakom, bár a zongoráról, ha tehettem, lógtam, mindig kitaláltam valami trükköt. Olyan is megtörtént, hogy egy évben elfelejtettek tanárhoz osztani, és az év végi vizsgához közeledve derült ki, hogy én nem jártam. Senkinek nem szóltam, de átengedtek, mert jó hegedűsnek számítottam. A sors fintora, hogy manapság, amikor írom a dalokat, mindig zongorán alkotok, hangszerelek. Nyolcadik osztály után nem sikerült a felvételi vizsgám. Akkoriban volt egy összevissza helyzet. Arról volt szó, hogy Marosvásárhelyen megszűnik a művészeti középiskola, ezért elutaztunk Kolozsvárra, ahonnan utolsó pillanatban visszaküldtek Vásárhelyre, hogy mégiscsak lesz… A sok utazástól, izgalomtól mire oda kerültem, hogy felvételiznem kellett, olyan fáradt voltam, hogy nem sikerült. Egyébként is, akkoriban jó kis „borítékos” világ volt, én meg csak néztem, hogy ez engem nem nagyon érint. A sikertelen felvételi vizsga után hazaérkeztünk, és mindenhol le voltak zárulva az iratkozások a kilencedik osztályokba, így végül a faipari iskolában lehúztam két évet. Utána különbözeti vizsgával átmentem a Márton Áron Gimnáziumba, matek-fizika volt akkor. Szerettem volna továbbtanulni egyetemen, Jászvásáron, aztán Brassóban próbálkoztam. Azaz próbálkoztam volna, de a brassói vonatot például lekéstem, Jászvásáron pedig fizikából leszerepeltem, így a tudományos karrieremet lezártam.

– Mikor határoztad el, hogy zenei pályára lépsz?

– Jászvásáron, a felvételi alkalmával, mint mindenki, én is megkaptam itthonról a zsebpénzecskét. Ott két héten át tartottak a felvételi vizsgák szétszórva. A lakhatásra, étkezésre kapott pénzemből spórolgattam és megvettem magamnak az első elektromos gitáromat, egy szászrégeni gyártású hangszert. Akkoriban már barátkoztam a gitárral, a Márton Áronban már volt egy zenekarunk. Tornaóra alatt már tudták, hogy engem a próbateremben kell keresni. A zene sosem hagyott békén, egyre inkább kezdtem álmodozni a könnyűzenéről, amiben tudok érvényesülni. Azt gondolom, mind a klasszikus zenében, mind a táncházas muzsikában eléggé kötöttek a dolgok, inkább előadóművészetről beszélhetünk. Én közben felfedeztem a kreatív vénámat. A kötelező katonaságnál is szerencsés voltam, egy év négy hónap helyett egy év kilenc hónapig tartott, kétszer hosszabbították. Azalatt is gitároztam, hegedültem, volt zenekarunk is. Összehozott a sors Molnár Vilmossal, akinek akkoriban szenzációs versei voltak. Ő nem tartja magát költőnek, de nagyon jó verseket írt. Én alapvetően költészetmániás vagyok, Vilike verseit kezdtem megzenésíteni katonaság alatt. Leszerelés után bekerültem helyi zenekarba, ahol nem az én dalaimat játszottuk, hanem már meglévő számokat. Közkedvelt zenekar volt, SNT (Sárba nem taposunk) névvel. Kicsit próbáltam igényesebbé tenni a hangzást, hangszerelést, ami sikerült is, de mire jobban szóltunk, addigra megszűnt a zenekar. Aztán jöttek a további formációk, egyre inkább saját dalokkal, egészen addig, ameddig valamikor a 80-as évek vége felé a ROLE-t sikerült összehoznunk. Azóta az életem e körül forog.

– Mi volt a civil életben a munkád?

– A kötöttárugyárban dolgoztam segédmesterként sok évig. Szerettem, mert roppant izgalmas volt megfejteni, hogy egy kötőgépet, ami egy bonyolult szerkezet, probléma esetén hogyan kell megjavítani. Ott is tökéletességmániás voltam. Szerettem rendbe tenni a gépeket úgy, hogy sokáig ne legyen utána gond velük. Egy idő után el kellett döntenem, hogy zenélni fogok-e komolyabban.

– Hol járunk az időben?

– A 90-es években, amikor mindenki csak szédelgett. Azelőtt voltak fesztiválok, sok helyre eljártunk, megnyertünk minden lehetséges és lehetetlen díjat, egészen addig, amíg kezdtek eltanácsolni. Az új korban, a forradalom után egyszer csak megszűntek ezek a rendezvények. Minden megszűnt. Azelőtt nem is tudtuk elképzelni, hogy máshogy, máshol zenéljünk, nem tudtuk, milyen az, hogy turné, csak láttunk egy-két nagy zenekart, akik megengedhették maguknak. Felszerelésünk sem volt a hangszereken kívül, távolinak tűnt, hogy egyszer profi pályára álljunk. A 90-es évek elején viszont mindenki saját céget alapított, mi is kezdtünk gondolkozni a lehetőségeken. Hozzáférhetővé váltak a hangszórók, hangszerek, vásároltunk egy csomó hitvány orosz hangosítóberendezést. Lassan kezdtük kitanulni a hangszerkészítés, a hangmérnökség, a hangosításépítés fortélyait.

– A zenélésen túl a technikai szenvedélyed is végigkísérte a pályádat.

– Gyakran nehéz elválasztani a fejemben a különböző szerepeket. Jelen pillanatban is, amikor beszélgetünk, a stúdióból a hangmérnöki teendőim mellől jöttem el. Azelőtt műsortervet állítottunk össze a Magyarság Háza költészet napi eseményére. Ugyanakkor be kell fértetni közben a résekbe a gyakorlást is, de arra jut a legkevesebb idő. Azért készülnek folyamatosan új dalok is. Most úgy érzem, zene nélkül teljesen értelmetlen lenne az életem. Mindegy, hogy hangmérnökként, hangosítóként, hangszerkészítőként tevékenykedem éppen, de ezek miatt és ezekkel lehetek önmagam.

– Kit emelnél ki azok közül a mestereid, példaképeid közül, akik meghatározták a pályafutásodat?

– Sok mindenkivel dolgoztam az évek folyamán itthon és külföldön is. A legnagyobb tapasztalatot, tudást olyan embereknek köszönhetem, mint a nemrég elhunyt Nemes Laci bácsi, aki az LGT, Omega, Republic és számtalan zenekar hangmérnöke volt, neves nyugati sztároknak hangosított. Rendkívül erős, karakteres ember volt, hatalmas szívvel, igazi példakép. Tanultam sokkal fiatalabb hangmérnököktől is persze Magyarországon és itthon is. Zenei példaképeim közül megemlíteném a népzene kapcsán a Barozda együttest. Bokor Imrével, a prímással jó barátok, szomszédok voltunk, máig is tart a jó kapcsolat Simó Jóskával, a stúdiónkban is készültek Barozda-felvételek. Gitárosként annak idején Székely Györgytől tanultam sok mindent, őt kicsit a mentoromnak is tartom. Utána Székely Csabától is rengeteg dolgot lestem el úgy, hogy nem jártam hozzá órákra, hanem figyeltem, mit hogyan csinál, és ha kérdeztem, szívesen válaszolt. A távolabbiak közül megemlíteném, David Gilmourt, a Pink Floyd gitáros frontemberét. Tőle is rengeteg mindent lehet tanulni, például szakmai alázatot és azt a hihetetlen intenzitást, vibrálást, ahogy az élet átmegy az ujjaiból a gitárba. Az alkotásban minden tanulásnak, megfigyelésnek hasznát vehettem. Egyre inkább visszaköszön a hegedű, a népzene, a táncházzene, a klasszikus zene. Óriási hasznát látom a klasszikus zenei tudásomnak és az összhangzattanon tanultaknak. Látom ebben a gondviselést, hogyan egyengette a pályámat.

– A lányoddal egy színpadon zenélsz. Erről álmodtál apaként, vagy az élet hozta így, és nem Te szorgalmaztad?

– Amikor a 90-es években megtapasztaltam, hogy mennyire bizonytalan a jövedelem, a megélhetés a zenészszakmában, egyáltalán nem kívántam ezt a gyerekeimnek. Valami jól jövedelmező, stabil, nyugodt állást szerettem volna nekik. Zenehallgatóként a lányom is már pici korától a legjobb muzsikákat kapta, de nem szerettem volna, hogy zenész legyen. Most viszont nagyon örvendek neki. Azt hiszem, amikor kilencedik osztályba ment, akkor dobtam fel neki, hogy lógjon velünk, a zenekarral. Volt kedve, azóta is kitart, és egyre jobban avanzsál a zenekari ranglétrán. Most már ő a fő ritmusfelelősünk, a dobosunk. Káprázatos, ahogy veszi az akadályokat. A tudásszomja, ambíciója, gyakorlásvágya példaértékű. Egyébként öröklött mást is tőlem, hiszen elvégezte az ipari biotechnológiát és mérnöknő lenne, de ehhez képest egészen jó dobos.

– Mesélj, kérlek, a terveidről!

– Úgy gondolom, már sok mindenbe belekóstoltunk: nagyszínpad, sportarénák, MÜPA stb. Az elmúlt években mégis ott csúcsosodott ki a zenekarunk pályafutása, hogy néhány tíz-, százfős közönség figyelmét meg tudtuk fogni verszenével: versek hangulatát, mondanivalóját próbáljuk tolmácsolni a közönség felé. Azt szeretném, úgy érezné, aki meghallgat bennünket, hogy valamit hazavisz magával. Sokkal többen állítanak meg, jeleznek vissza egy könyvtárbeli koncert után, mint annak idején a tízezres tömegekből ahányan megtették ezt, és sokkal többen felveszik velünk a kapcsolatot. E téren próbáljuk továbbra is hozni a minőséget, bár még sok tennivaló akad. Úgy érzem, minél választékosabban muzsikálunk, minél inkább a jó ízlésről szólnak a dalaink, annál kisebb réteg vevő rá. Ezért is fő célunk megtalálni azt a pontot, ahol tömegeket lehet vonzani, és művelni a jó, a szép, az igényes felé.

Farkas Endre