A türelem sikert terem

Miklós Attila a gyergyószentmiklósi Vaskertes Általános Iskola testnevelő tanára. Szülővárosában, Gyergyószentmiklóson nevelkedett, jelenleg is ott él családjával, és munkahelye is ide köti. Fiatalkorában édesapja elvesztését nehezen dolgozta fel, de mindig számíthatott édesanyjára és a sport iránt gyökerező szeretetére. A tanítás mellett számos, a sporthoz szorosan kapcsolódó tevékenységet folytat, többek között heti hétszer eljár saját egészségének megőrzése érdekében edzeni, úszást oktat, és Fitkid-edzéseket is tart.

– Hogyan és mikor alakult ki a sport iránti szeretete?

– Gyergyószentmiklóson születtem, és itt is nevelkedtem. A sporttal egészen fiatalon, mindössze hatévesen ismerkedtem meg. Szüleimnek köszönhetően ebben az időszakban léptem át először a gyergyószentmiklósi sportterem ajtaján és próbálhattam ki magam szertornászként. A tornászválogató után bekerültem én is a csapatba, akkori edzőm, Hoffman Ferenc nemcsak szakmai téren volt kiváló edző, hanem az élet egyéb területén is bátran kijelenthetem, hogy nem mindennapi példával járt előttünk, tanítványai előtt. Akkoriban nagyon magas színvonalú tornákat rendeztek, amelyeken több társammal együtt részt is vettünk.

– Mikor döntötte el, hogy testnevelő tanárként szeretne dolgozni?

– Fiatalon, a negyedik osztály végén elvesztettem édesapámat, ebben az időszakban már aktívan tornásztam, ő mindenképpen szerette volna, hogy a minél jobb eredmény elérése érdekében folytassam a sportágat. Édesapám elvesztése mély nyomot hagyott bennem, nem volt könnyű számunkra feldolgozni a hiányát, sem nekem, sem pedig édesanyámnak. Tornásztevékenységembe nagyon bezavart. Így, felnőtt fejjel, talán már másképp látom, de akkor nem igazán tudtam, mit kezdeni a ténnyel. Édesanyám minden tőle telhető támogatást megadott, hogy sportolhassak, igazából kifejezetten egy kérése volt mindig, hogy a sport mellett tanuljak is. Aggódott a jövőmet illetően, mi lesz belőlem a későbbiekben. Már kicsit én is kezdtem izgulni saját magam miatt. Az általános iskolai tanulmányaimat Gyergyószentmiklóson, a Vaskertes Általános Iskolában végeztem, majd középiskolában a mezőgazdasági iskolába jártam, és ott az állatorvosi technikumon tanultam. Nem gondolkodtam egyetemen, olyan közepes tanulónak számítottam, és akkoriban jobbnak láttam, hogy legyen egy technikusi diplomám. Nagyon szeretem az állatokat, tehát soha nem okozott problémát a velük való foglalkozás. Időközben tizenkettedikben tartottak egyetemi tájékoztatót, és megtudtam, hogy indul a Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatán testnevelő és sport szak. A felvételi nem tűnt olyan nehéznek, úgy döntöttem, hogy nekivágok. A sikeres felvételit követően szertornára szakosodtam. Nagyon sok órát volt alkalmam megfigyelni, mígnem egyik tanár szólt, hogy menjek és foglalkozzak a gyerekekkel. Egészen jól ment, sőt, egy idő után az egyik csoporttal eljárhattam versenyekre is. Igazából az oktatás során sokat segített, hogy asszisztálhattam, engem is tanítottak, hiszen az, hogy korábban tornásztam, alapjában még nem jelentett elegendő tudást az oktatásban. A tornaoktatás során ez különösen fontosnak és elengedhetetlennek bizonyult, hiszen a torna az a sport, ahol, ha nincs megfelelő szakmai tudás, a gyermek hamar kitörheti a nyakát.

– Van egy olyan gondolat, esetleg mottó, amely szerint az eddigiekben alakítani próbálta az életét?

– Talán a legfontosabb, hogy ne akarjunk egyszerre túl sokat. Haladjunk mindig lépésről lépésre. A kevés befektetett munka utáni hirtelen sikert nem tudjuk annyira mélyen megélni, mint ha megharcoltunk volna érte. Az igazán nagy siker olyan, mint egy jó alap a háznál, ha az megvan, akkor a siker is ott lesz előbb-utóbb. A recept egyszerű, türelmesnek és kitartónak kell lenni, ennyi az egész.

– Hogyan alakult testnevelői pályája a kezdetektől egészen a jelenig?

– Az egyetem végén az első állomásom 2003-ban az Iskolás Sportklub volt, szertornát oktattam. Közel nyolc évet töltöttem el ott kisebb-nagyobb megszakításokkal. Sajnos, nem tudtam folyamatosan dolgozni, elmentem külföldre, egy évet az Amerikai Egyesült Államokban töltöttem. Luxushajón is dolgoztam, hisz mivel itthon anyukámmal éltem, éreztem, hogy nem lesz kiút, ha nem sikerül valamit lépnem. Majd hazajöttem, visszatértem ismét az iskolához, de kisvártatva ismét elmentem, ezúttal Irakba három és fél évre. Azonban hosszú távon sohasem volt kérdés számomra, hogy külföldön éljek, hanem minél előbb vissza a tornaterembe. A torna szakosztály sajnos előbb-utóbb megszűnt, nehézségek adódtak, mind az eszközök, mind pedig a helyszűke miatt, ráadásul a régi kollégák is nyugdíjba vonultak. Ebből kifolyólag átjöttem a Vaskertes Általános Iskolába, és azóta is itt tanítok, viszont nem szűnt meg a kapcsolatom a tornával, jelenleg a Vuk Sportklub berkeiben Molnár Dalma tanárnővel közösen lánytornát oktatunk a Fitkid névre hallgató nemzetközi egyesület keretein belül.

– Milyen a kollégákkal és a diákokkal a kapcsolata?

– Nagyon jó a kapcsolatom mindenkivel, kollégákkal, egykori és jelenlegi tanítványaimmal egyaránt. Érződik rajtuk a hála, valahányszor összefutunk az utcán, vagy a strandon, boldogok, hogy megtanultak úszni – úszást is oktatok –, és ez engem is elégedetté tesz. Fiatalnak érzem magam, az idén leszek 43 éves, de már vannak olyan diákjaim, akiknek a szüleit is én tanítottam. Büszke vagyok a Vaskertes kollégáimra is, úgy gondolom, jó helyen vagyok, és ezért rendkívül hálás vagyok.

– A testnevelésen kívül van más, a sporthoz szorosan kapcsolódó tevékenysége?

– Két évet jártam jégkorongra, önvédelmi harcművészetre, de jelenleg is heti hétszer eljárok edzésekre, két kardioedzésre és ötször konditerembe. Nagyon szeretek mozogni, ezt szívesen is csinálom, és nem utolsósorban feltöltődés számomra. Az imént említett Fitkid nemzetközi egyesület révén eljárunk nemzetközi versenyekre, ahonnan sok esetben szép eredményekkel térünk haza. A Fitkid Európa-szintű lefedettséggel rendelkező egyesület, alkalmunk nyílt olaszországi tábor során betekintést nyerni abba, hogy a Fitkid hogyan működik más európai országokban, ezek érdekes és hasznos tapasztalatoknak bizonyultak. Mindemellett közel húsz éve úszást is oktatok gyerekeknek. Sokáig nehéz körülmények között voltunk kénytelenek készülni az úszóversenyekre. A Csíki Csobbanóban tartott versenyeken annak ellenére, hogy szerényebb körülmények között edzhettünk, mindig sikerült szép eredményeket, második, harmadik helyezéseket elérnünk. Sajnos az állóképességre nem tudtam a kisméretű medence miatt hangsúlyt helyezni, azonban nemsokára itt is elkészül az új uszoda, és akkor onnantól minden feltétel adott lesz ebben a tekintetben is.

– Hogyan sikerül a munka és a magánélet között megtalálnia az egyensúlyt?

– Fontos az egyensúly, és az is, hogy támogassák az embert munkája során. Szerencsésnek mondhatom magam, feleségemtől minden támogatást megkapok. Kislányom negyedik osztályos, próbálom a sportos életmódra nevelni, viszont mint családapa, nem hajszolom.

– Milyen jelentőséggel bír, mi a szerepe a sportnak az életben, a környezetében?

– Azok a gyerekek, akik versenyezni akarnak, nagy teherbíró képességgel kell rendelkezzenek. Lélekben stabilnak, vagy legalábbis kiegyensúlyozottnak kell lenniük. El kell tűrniük a fájdalmat, az izomlázat. Ez a fajta munka nem való mindenkinek, viszont fontos a mozgás. Ennek megfelelően csoportokat alakítottunk ki, van, aki csak a mozgás kedvéért jár el a Fitkid-edzésekre, aminek következtében tőle nem várhatjuk ugyanazt a teljesítményt, mint a versenyre készülőktől. Legyen sikerélménye mindenkinek.

– Hogyan látja a romániai, illetve helyi szertorna jelenét, jövőjét?

– A korábban említett olaszországi tábor során ráébredtem, hogy miért van olyan rossz helyzetben a romániai torna. Az a gond, hogy az itteni edzők túlságosan eredménycentrikus szemléletmóddal mennek versenyekre. Másrészt a rendszer sem nagyon teszi lehetővé, hogy az edző és tanítványa együtt fejlesszék egy bizonyos, a versenyzőnek legmegfelelőbb edzésmunka mellett a képességeit. Amire a gyerek eljutna addig, hogy nemzetközi versenyeken jól szerepeljen, úgy a gyermekeket, mint sok esetben az edzőket is kiégetik, elveszik a sportba vettet hitüket. Állandóan az a lényeg, milyen sikereket érnek el, és ennek függvényében pontoznak edzőt és diákot egyaránt, így nehéz fejlődést elérni. Előbb a technikai alapozásra lenne szükség, türelmet fordítva és nagy hangsúlyt fektetve az erő, a hajlékonyság és a technikai részek fejlesztésére. Ugyanis az erő, állóképesség még csak-csak rendben van, azonban a technikai különbségek hamar meglátszanak a versenyek alkalmával. Ennek a megváltoztatására törekszem, nem hajt senki, és ez a hozzáállás idővel meghozza a gyümölcsét.

Vlaicu Lajos