A többit megvesszük a patikában…

Minap nagyon jót nevettem lapunk egyik karikatúráján. Nagymama és az unokája beszélget:
– Kisunokám, én a te korodban mán dolgoztam – mondta a nagyi.
Mire az unoka a következőt felelte:
– Nagymama, én meg a tiédben is fogok.
Jelen állás szerint – ha a Gondviselés is úgy akarja –, én is fogok még a karikatúrán ábrázolt nagymama korában dolgozni. Számításaim szerint közel negyven évet kell még a munka mezején töltenem. (Egy nagy mesterem korábban erre azt mondta, nincs még egy olyan állat, ami még annyit elbír. Én azért még reménykedem. Mi mást tehetnék?) No, de mindazért (is), hogy az elkövetkezendő években legyen egészségem és dolgozni tudjak, minap egy orvosi vizsgálatra kértem időpontot. Először arra gondoltam, hogy az ingyenes szolgáltatást választom. Ám hamar beugrott, hogy néhány évvel ezelőtt hasonló nyavalyám volt, és az államilag fenntartott szakrendelőben különböző felszerelések és berendezések hiányában eléggé bizonytalan volt a diagnózis. Így időpontot kértem az egyik magánrendelőbe. Különben az az orvos rendel a klinikán is. Gondolom, mondanom sem kell, viszonylag rövid időn belül tudtak fogadni, de már az előjegyzésnél jelezték, hogy majdnem akkora összeget fognak bezsebelni a vizsgálatért, mint egyhavi egészségbiztosításom. Gondoltam, rendben van, de rögtön az a kérdés támadt bennem, hogy hol van még az esetleges gyógyszerek ára? Néhány nap múlva részt vettem a vizsgálaton. A szakrendelő valóban cuccos, komoly felszereléssel és oly nagyon kedves kisegítő személyzettel rendelkezik, hogy már szinte éreztem egy-két gúnár hiányát, akik helyettem is bájcseveghettek volna. A szakorvos (megjátszás nélkül) kedves volt és alapos. Hamar kiderült, hogy viszonylag rövid és az orvosi vizsgálat díjánál egy kevéssel drágább kezelés közben és után akár még 60 évet is dolgozhatok.
Miért vázoltam eme történetet? Csupán azért, mert mindez kapcsán számtalan kérdés fogalmazódott meg bennem. Többek között az, hogy: miért hiányos az államilag fenntartott klinika berendezése, holott jó formás összegeket gombolnak le minden alkalmazottól? Az államnak miért nem fontos a rendelők felszerelése? A szakorvosoknak hogyan sikerült az állami klinika berendezéseinél (rövid idő alatt) drágább és jobb berendezéseket szerelni? Úgy gondolom, ha mindezen kérdéseket meg akarjuk válaszolni, sikerülni fog, mert szidhatjuk az államot, azért mert nem fontos számára az egészségügy, mondhatunk kígyót-békát az orvosainkra, akik magánrendelőjükben pótolják fizetésüket, és mindenre gyárthatunk összeesküvés-elméleteket. Azonban azt hiszem, a következő néhány kérdésre sokan nem tudjuk, tudják a választ: Mi történik azokkal, akik épphogy csak egyik napról a másikra éldegélnek és nem engedhetik meg maguknak a magánrendelőkben végzett, egy cseppet sem olcsó orvosi vizsgálatokat? Egy életen át húzzák a betegséget? Egy könnyen kezelhető betegség miatt néhány hónapon belül meg kell halniuk? Mi van, akkor, ha egy jó képességű diák csupán azért a marad le, mert nem látja a táblát és a szülők nem tudnak megfizetni egy drága szemvizsgálatot? Mi van akkor, ha egy négygyermekes, családfenntartó édesapa csupán azért veszíti el munkahelyét, mert szintén nem engedhet meg magának egy drága kivizsgálást, és emiatt teljesen megromlik az egészsége? Remélem, hogy ez a fránya járvány ráébresztette, ráébreszti országló idézőjeles nagyjainkat arra, hogy szükség van az évtizedek óta árválkodó egészségügy reformjára. Addig is bizakodjunk abban, hogy orvosaink küldetése nem a zsebmetszés, hanem a testi-lelki gyógyítás. Vigyázzunk magunkra és egymásra, hogy jó egészségben éljünk, mert az a legdrágább és egyben… a legolcsóbb. E sorok írása közben beugrott egy jó barátom „bölcsessége”: „Egy kicsi egészség legyen, és a többit megvesszük a patikában.” Hozzáteszem: a drága vizsgálatok után legyen amivel…

Biró István