A szokás hatalma

Valamiért Florian Pittiș – a Pasărea Colibri nevű román folkegyüttes egyik alapítója – egyperces monológja jutott most az eszembe. A tanulságos mesének az a címe, hogy: A szokás hatalma. Szabadfordításban a következőképpen hangzik. „Egy nap egy farkas bejött az esztenára és megevett egy juhot. A juhász fogta a puskáját, kiment az erdőbe, és estére hazatért a lelőtt farkassal. Másnap egy másik farkas jött be az esztenára és megevett egy juhot. A juhász fogta a puskáját, kiment az erdőbe, és estére hazatért a lelőtt farkassal. Harmadnap egy másik farkas jött be az esztenára és megevett egy juhot. A juhász fogta a puskáját, kiment az erdőbe, és estére hazatért a lelőtt farkassal. A negyedik napon egy másik farkas jött be az esztenára és megevett egy juhot.A juhász fogta a puskáját, kiment az erdőbe, és estére hazatért a lelőtt farkassal. Az ötödik napon egy másik farkas jött be az esztenára és megevett egy juhot.A juhász fogta a puskáját, kiment az erdőbe, és estére hazatért a lelőtt farkassal. A hatodik napon egy juh megevett egy juhot. A juhász fogta a puskáját, kiment az erdőbe, és estére hazatért a lelőtt farkassal”.
Attól tartok, lassan kezdünk így lenni a világjárvánnyal is. Szép lassan, szinte anélkül, hogy észrevennénk: kezdjük megszokni. És igaz ugyan, hogy a koronavírus viszonylag ritkán öl egyedül, többnyire más, járulékos betegségek „segítségére is szüksége van” ehhez, mégis hozzá kötjük a haláleseteket, amiatt, hogy a fertőzés nélkül nem következtek volna be. Egyre-másra halljuk a gyászhíreket. A betegség nem válogat, a közéleti személyiségekre is végzetes tud lenni. 
Emiatt azután már nem csodálkozunk azon, hogy ismét szigorúbb járványügyi intézkedéseket vezettek be. Ép ésszel ki vonná kétségbe, hogy valamit márpedig tenni kell? Ne legyen igazam, de kezd olyan érzésem lenni, hogy szép lassan kezdünk mindehhez hozzászokni, és lassan belefásulunk. A tavaszi első hullámhoz képest most sokkal többen betegednek meg, és most mégis könnyebben legyintük erre, mint akkor. Sztoikus beletörődéssel mormoljuk az orrunk elé Kurt Vonnegut regényének (Az ötös számú vágóhíd) refrénként visszatérő mondatát: így megy ez. Fásultan legyintünk mindenre, miközben a világhálón a szélsőséges véleményeket hangoztató önjelölt szakértők elkeseredetten vívják harcukat a provokációnak felülő felebarátaikkal és a valósággal.
Meguntuk ezt a vírust. Nem kicsit, nagyon – hogy egy újabb „klasszikust” idézzek. A tömegesen elérhető védőoltást jövő nyárra ígérik a tudósok és nem tudjuk, hogy az egytől tízig terjedő skálán vajon mennyire elvetemült optimisták. Ebben a helyzetben nem sokat tehetünk. De egy valamit talán mégis. Azt, hogy nem törődünk bele. Nem fogadjuk el normálisnak a mostani állapotokat. Tornáztatjuk az agyunkat, és azért sem hülyülünk meg teljesen. És akkor valahogy – nem tudom, hogy – de megérjük ép ésszel ennek a tébolyult felfordulásnak a végét. 

Kiss Előd-Gergely