Hirdetés

A siker, az öröm egyedül rajtunk áll

HN-információ
Üveges Zoltán a szentegyházi Gábor Áron Szakközépiskolához tartozó Tamási Áron Általános Iskolában oktat – idén immár ötödik éve – testnevelést. Bár teljesítményszerűen nem sportolt, mégis céljai elérésében az élsportolók elszántsága jellemzi. Kollégáival és diákjaival jó kapcsolatot ápol, szerinte a gyerekek tartogatnak számára is kihívásokat. Óráit nem tananyag-centrikusan adja le, hanem igyekszik mindenkinek egyéni fejlődési lehetőségeket kínálni. – Hogyan és mikor alakult ki a sport iránti szeretete? – Kisiskoláskoromtól eléggé mozgékony gyerek voltam, sokkal inkább kint szerettem lenni, mint a szobában. Örömet nyújtottak a mozgással járó gyakorlatok, főleg az atlétikai feladatokban és játékokban leltem örömem. Kiváltképp azokban, amelyek gyorsaságot kívántak. Másodikos koromban a székelyudvarhelyi Pedagógiai Líceumból, nagy osztálylétszám miatt néhányunkat áthelyeztek a Tompa László Általános Iskolába. Itt az első osztály sporttagozatos volt, talán akkor indult minden a sportot illetően. Nem emlékszem a miértre, de másodikosként velük jártam testnevelésórákra, hamar befogadtak, soha nem éreztették a korkülönbséget. Sok sikerélményben volt részem, nem annyira azért, mert idősebb voltam, hanem sokkal inkább, mert jól ment a sportági technikák tanulása. De nemcsak én voltam így ezzel, és ez még több örömet szolgáltatott. Lukácsffy Kristóf volt a testnevelő tanárom, később ötödik osztálytól Dániel Lujza mint osztályfőnök is. Sokat köszönhetek nekik. – Mikor döntötte el, hogy testnevelő tanárként szeretne dolgozni? – Igen későn, a középiskola utolsó évében, 1984 márciusában döntöttem a testnevelés mellett. Ekkor már csak körülbelül négy hónap volt a felvételi vizsgáig. Nekiugrottam tanulni, edzeni, de hamar rájöttem, ennyi idő nem lesz elég. Katonaság után, 1986 januárjától a matricagyárban kaptam állást, és újrakezdtem a felkészülést. Atlétikaedzésre is jártam, és hálás vagyok Máté Alpárnak, később Jakócs Zoltánnak a segítségükért, illetve Sántha Csabának, aki tornából készített fel. 1987-ben megsérült a térdem, két hétig be volt gipszelve, majd négy hónap kihagyás után kezdhettem terhelni. De legalább abban az időben sokat sakkoztam. Majd 1990 és 1991-ben Nagyváradra felvételiztem. Tapasztalatokkal gazdagodtam, de örömből soványka rész jutott, ugyanis nem alattam húzták meg a vonalat. Akkor úgy döntöttem: újra sakktábla. 1992-ben barátaimmal Szombathelyre felvételiztünk, négyünknek sikerült. Kétszer halasztottam, egyszer újabb sérülés miatt, másodszor a szakdolgozatom bonyolultabbnak bizonyult, mint gondoltam, és nem lett kész időre. Végül 1998-ban diplomáztam a szombathelyi egyetemen. – Az egyetem befejezését és az első tanév kezdéséig tartó periódusról beszélne? – Az alapképzés után 1998-tól ipari alpinistaként kezdtem dolgozni Szombathelyen, Budapesten, majd Zalaegerszegen. A munka java része épületek festéséből, szigeteléséből állt, kötélről. Kezdetben még élveztem is valamennyire, de kellett volna már továbblépni, a testnevelés felé mozdulni. Így telt el néhány év, amire 2005-ben foci közben ismét megsérült a térdem. Több hónap volt a gyógyulás, felmondtam, mert a munka sok lépcsőzéssel járt, az pedig nem ment sérülten. Egy bankfiókban dolgoztam Budapesten, de Angliába kívánkoztam menni. A kereset nagy hajtóerő volt, de mellette a tapasztalatszerzés és nyelvtanulás motivált. 2008 októberében utaztam ki Angliába, és néhány napos képzés után dolgozni is kezdtem, mint ápoló. Adtak használatra autót és látogattam az ügyfeleket. Később egy fogyatékosokat ellátó otthonban dolgoztam. Az elején többen voltunk magyarok a cégnél, lakótársaim szintén, így az első két évben alig haladtam a nyelvtanulással. Végül beiratkoztam egy tanfolyamra, aminek a végén sikerült levizsgázni. Ekkor már a környezetemben is csak angol nyelven beszéltünk, igaz, több országból verődött össze a személyzet. Eredetileg két évet terveztem külföldön eltölteni, végül hét lett belőle. A féléves Bibliaiskola elvégzése után 2016 nyarán hazajöttem, vizsgáztam és ősszel elkezdtem tanítani. A munkaterv összeállításában voltak nehézségek, de kaptam segítséget barátaimtól, kollégáimtól. – Sportolt teljesítményszerűen, mit és mennyi ideig? – Körülbelül három évet jártam atlétikaedzésre, hetedikes koromig, később csak a felvételire készülésért. Egyik legrosszabb döntés volt abbahagyni. Nem voltam jó versenyző típus, állandóan gyomoridegem volt. Később ez kikopott, azonban edzésen mindig jobban teljesítettem. – Van egy olyan gondolat, esetleg mottó, amely szerint az eddigiekben alakítani próbálta az életét? – Hallottam olyanról, aki hatszor vagy hétszer felvételizett egyetemre, mire sikerült, és kitüntetéssel végezte el. Ez jó tanulság és példa. Ha van egy álmod, célod, dolgozz meg érte. Ne törődj, mit mond a másik, harmadik, meg körülmény erre, akadály arra. Persze jó véleményt kérni. De ne hallgass arra, aki eltántorítani akar. A siker, az öröm egyedül rajtunk áll. Aki hisz, annak nincs határ. Lehet, hogy elvágódik, de fel fog tudni állni. Ereje megújul, mert van, honnan merítsen. Tudja, merre kell nézzen. Előre, fölfelé. A könnyű dolgokért nem adnak érmet. Van, akinek jó tervei vannak, de nem indul el. Bátorításra van szüksége. Ami nehéz és harccal jár (főleg magunkkal), az lesz értékes, de csiszol, formál. Másrészt, ha szeretnénk, hogy kedvesek és jóindulatúak legyenek hozzánk, tegyük azt előbb mi. Ezeken dolgozom én is, és rá kell jönnöm nap mint nap, mennyire híján vagyok. De azt a luxust nem engedem meg magamnak, hogy tíz percnél tovább lógassam az orrom. Legalábbis igyekszem. Többnyire sikerül. – Hogyan alakult testnevelői pályája a kezdetektől egészen a jelenig? Milyen a kollégákkal és a diákokkal a kapcsolata? – Nagy eltérések vannak az iskolák között, sőt osztályon belül is. Korábban főleg a tananyag átadására összpontosítottam, mostanában igyekszem buzdítani a diákokat, inkább az egyén felé fordulni, az átadandót és a követelményt a különbségekhez mérni. Hű…, van mit fejlődni. Hálát adok Istennek, mert mindig segítőkész kollégáim és főnökeim voltak és vannak eddigi pályafutásom során. Szentegyházán az iskolák elemi osztálytól középiskoláig egy helyre tartoznak, Tankó Csilla tanárnő az iskolaigazgató. A Gábor Áron Szakközépiskolához tartozó Tamási Áron Általános Iskolában oktatok, az idén immár ötödik évemet kezdtem el. Gyakorlatilag az első tanítási évem 2016 őszén kezdődött. – Hobbi, szabadidős tevékenység? Jut egyáltalán idő ilyesmire? – Kevés. Olvasni szoktam, biciklizni, erdőben járni vagy futni, többnyire az utóbbit, hetente háromszor. Többet kellene a barátokkal találkoznom. – Beszélne a családjáról vagy a szüleihez fűződő kapcsolatáról? – Család még nincs, de tervben van, következik a gyakorlati rész. Örülök, mert szüleim soha nem akartak rám erőltetni semmit. Tanácsoltak, de rám bízták a döntést: amit szeretek, és jó kedvvel csinálnék, azt válasszam. Viszont kiskorunktól munkára neveltek, megvoltak a házi, meg azon kívüli teendők. Akkor nem örültünk ezeknek, de most tudjuk, hogy helyes volt. – Hogyan látja a fiatal, tehetségesebb gyerekek helyzetét, van lehetőségük a továbbiakban komolyabb karriert befutni? A telefonos világban érdeklődnek egyáltalán a sport iránt a fiatalok önszántukból, nem szülői nyomásra? – Falun, kisvárosban kevés a lehetőség, bár egy elszánt testnevelő, edző sokat tehet. Azonban ha a család meg tudja oldani, és megengedheti magának, el lehet menni olyan helyre, ahol nagyobb a kínálat. Akkor érdemes, ha van érdeklődés, kitartás, szorgalom, amiből manapság keveset látok. – Van más, a sporthoz szorosan kapcsolódó tevékenysége? – Néhány barátommal évente egyszer egy hosszú hétvégére elmegyünk túrázni. Közülük ketten Magyarországon élnek, egyikük Ausztriában. Fizikailag nagyjából azonos szinten állunk, és mindannyian szeretjük a nagyobb szintkülönbségű utakat, így legtöbbször Ausztriát választjuk. Mind várjuk ezt az alkalmat, végre kimozdulni az épületek közül erdő, szikla és ég közé. Előedzés szükséges. Egyszer elmulasztottam, és harmadnap erős izomlázam lett. Felfelé sem könnyű, de lefelé nagyon fájt. Szégyen, de itthon még nem sikerült összehozni. – Milyen jelentőséggel bír, mi a szerepe a sportnak az életben, a környezetében? – A sport mindig rengeteg öröm és sikerélmény forrása volt. De ma a nagyobb örömforrás az, amit sikerül átadni. Azt is jó lenne megértetni, hogy ne más vagy a társak előmenetelét, eredményét nézzék (kivéve, ha az motiváló), hanem sajátjukkal törődjenek, leküzdve a gátakat. Három-négy hete dobott 25 métert, de ma 28-30-at. Járjon breaktáncot örömében! Ebből merítve pedig más területen is bátorodjon fel. Sokkal nagyobb dolgot hajt végre az, aki félelmén vagy mások véleményén túltéve magát, belevág. Legalább annyit, de inkább többet ér annál, mint aki könnyedén és mintaszerűen csinálja a dolgokat, és itt most nemcsak a sportról van szó, hanem a mindennapi életről is. Ugyanez igaz a mindennapokra is.

Vlaicu Lajos



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!