Mexikóváros volt az első latin-amerikai metropolisz, sőt: megapolisz – mert ma már így nevezik azokat a városokat, tulajdonképpen agglomerációkat, amelyeknek lakossága meghaladja a tízmilliót – amellyel találkoztam. Meghatározó élmény volt és maradt igen sok szempontból. Az első mexikói reggelünkön, miután kialudtuk (?) magunkat, elindultunk minél többet felfedezni. Amit a városból rendesen, nappali világosságban elsőnek láttam, az a már emlegetett, a guadalupei szűz tiszteletére emelt bazilika volt, a megapolisz egyik csatolt városrészében. Utána Teotihuacant, a szintén a város vonzáskörzetébe tartozó, titokzatos ősi település maradványait néztük meg. Nekem egyik sem jelentett különösebb élményt. Innen a történelmi központba tértünk vissza. Utunkba esett sok minden, elhanyagolt részek, gyárak, rendezetlen telkek, jellegtelen épületek, míg egyszer csak mögöttük feltűnt valami egészen más, mint amit eddig láttunk, egy nagy negyed, amelynek látványa döbbenetes és páratlan volt a maga nemében. A város egyik szélén jártunk – úgy kell elképzelnünk, mintha egy mosdótálba építették volna, ez a rész pedig a tál egyik oldalán terjeszkedett, egy domboldalra kúszott föl – a házak mögött néhol még erdős dombhát magasodott, amelynek felső határát maga a kéklő ég jelentette. Azon kívül pedig ameddig a szem ellátott előre és visszafelé, aréna-szerűen épült házsorok, közöttük néhol egyenesen felfutó utcák, az úthoz közel meg nagyobb épületek helyezkedtek el. A házak szorosan egymás mellett álltak, a keskeny hézagként megjelenő utcák kisebb egységekre tagolták az egész rengeteget, rajtuk kívül szinte nem is lehetett észlelni olyan helyet – pedig kellett lennie! –, ahol emberek járhatnak, mert mindenfelé csak a nagyobb részt elkészült, lapos tetejű, de sokszor csak félig felhúzott, sok helyütt még ablaktalan, máshol fedetlen ház volt egymás mellett, fölött, mögött összeépítve. Legalább fele az eredeti habtégla szürkés színét őrizte még, de a többi, az a színpaletta legélénkebbjeit vonultatta föl: élénkrózsaszín, zöld, kék, lila, bordó, sárga, ritkábban drapp vagy diszkrét téglaszínű házacskák kapaszkodtak a domboldalra. Néhol eléggé lerobbant autókat is láttunk, imitt-amott parabolaantennát, sok helyütt fekete tartályokat. Helyenként fák, ritkábban pálmák vagy vékonyan, hegyesen égre meredő ciprusok törték meg a házak rengetegét. A látvány meghökkentő volt, és elsőre nem is tudtam, mit gondoljak a negyedről. Az első benyomás mindenképp furcsa, egyszerre szegénységet és annak túlkompenzálását mutatta, de az indiai nyomornál összehasonlíthatatlanul jobbnak tűnt. Bár az is igaz, hogy azt csak felülmúlni lehet, alulmúlni semmiképp. Aztán alaposabban – a lassan mendegélő busz lehetővé tette –, illetve most, mikor ezeket írom, képeken közelebbről is szemügyre véve a házakat, szinte elfogadhatóknak tűntek, tűnnek, ha nem vesszük aprópénzre, hogy hányan laknak bennük és vajon milyen berendezésük, felszereltségük van. Mert a nyomor manapság sokfaktoros, pontosabban már ezt sem lehet olyan könnyen megérteni, felismerni, mint valamikor tudtuk, vagy akkor is csak hittük. A nyomor nem egyszerűen a szegénységnél, esetleg a hajléktalanságnál kezdődik, legalábbis ha az ENSZ kritériumait vesszük alapul. Pontosabban a nyomorú lakhatás, a nyomorban élés szempontjait. Mert természetesen ezt is igyekeznek meghatározhatóvá, mérhetővé, összehasonlíthatóvá tenni. Ezen elképzelés szerint öt szempontot tartunk szem előtt, amelyekből ha egy hiányzik, akkor már azt mondjuk, hogy az illető nyomorban, nyomor háztartásban él. Eszerint szükség van (1) tartós lakóépületre, amely az időjárási körülményeknek ellenáll; (2) elegendő élettérre (egy szobán nem osztozik három embernél több); (3) ivóvíz-ellátás megfelelő mennyiségben, elérhető helyen és áron; (4) elérhető illemhely (amit méltányos számú ember használ); (5) a lakhatás biztonsága (erőszakos kilakoltatás veszélye nem fenyeget). Persze vannak különbségek országonként aközött, hogy mit tartanak létminimumnak és nyomorlakhatásnak, de nem szándékozom ennyire részletesen foglalkozni a témával. Ám ezeket a szempontokat érdemesnek tartottam ismertetni, mert a Nagy Testvér alakította ki, márpedig őt követjük mindenben és épp ezért nagyon érdemes lenne elgondolkozni rajtuk, illetve végiggondolni, hogy mi történik körülöttünk, hogyan élünk nálunk, és hasonlók… A Mexikóváros külvárosában látott furcsa, színes kerület a világ legnagyobb nyomornegyede. Bár viszonylag rendezett és aránylag tartós minőségű épületei vannak, de az illegális lakók, a tisztázatlan tulajdonjog, a magas bűnözési arány és a nagy népsűrűség lefelé minősítik. A periféria kétes élménye utána Mexikóváros szinte azonnal megmutatta a másik arcát is. Engem minden latin-amerikai metropolisz kissé Madridra emlékeztet, és gondolom, nem alaptalanul. Mert eredetileg a spanyol gyarmatok fővárosai természetesen utánozták az „anyaország” központjának arculatát. És ezt tették később is, akkor is, amikor már lázasan harcoltak a függetlenedésért és el is érték azt. A szellemi-kulturális köldökzsinórt nem lehet könnyen elvágni, és valószínűleg ez sosem volt cél, valamiféle kulturális viszonyítási alap mindig szükséges, különben nyakunkon az anarchia, mint tapasztaljuk. Az a csodálatos hangulat, az a szellős szépség, amellyel Madrid első látogatásom alkalmával fogadott, itt mindig ismerősen visszaköszönt rám, ha lehet, még több pezsgéssel és még lezserebbül. Mert Mexikóvárosban minden nagy: hatalmas terek, széles sugárutak, rengeteg szökőkút, még több szobor és szoborcsoport, köztük a város szimbóluma, a Paseo de la Reforman, az angyalnak becézett Momumento a la Independencia, melyet a függetlenség kivívásának századik évfordulójára állítottak 1910-ben. Ezzel valójában a kemény harc kezdetének évére utalnak, hisz a folyamat több mint tíz évet tartott (1810–1821). Az angyal igazi ékesség, nagyon megtetszett. Aztán tüntetőkbe botlottunk. Épp a Frente Popular Francisco Villa Independiente (FPFVI), egy erősen marxista irányultságú párt tiltakozott valami ellen. Igaz, eléggé kisszámú híve vonult transzparensekkel, egy részük érdekes vörös köpenyekbe öltözve, főképp indiánok és meszticek. A jelenség különben mindennapi, és az ország állapotának, az elégedetlenségnek egyik kifejezője, hisz eléggé köztudott, hogy Mexikó nemcsak az egyik legszegényebb, hanem legkorruptabb ország is arrafelé.

Albert Ildikó