A nem és ami mögötte van

Előfordul Önökkel, hogy kényszeredetten elvégeznek valamit, rábólintanak valamire, ami ellen belül tiltakoznak? Volt már olyan, hogy mosolyogva, de belül fortyogva bent maradtak munkaidő után még valamit elvégezni, hétvégén is válaszoltak a főnök üzenetére, elmentek egy rokonhoz látogatóba, lebonyolítottak egy újabb családi ebédet, lemondták a kozmetikust, a vasárnapi lazulást, mert valakik elvárták? Szokták mondogatni, hogy ez van, ezt kell csinálni, hallották már, hogy tűrni kell, mert az élet ezzel jár?
De mi lenne, ha olykor nemet mondanánk? Vannak, akiknek jól megy, s miközben titkon irigyeljük őket, inkább haragot mutatunk, s felháborodunk, hogy mi az, hogy ő meri, mi az, hogy kibújik egy feladat, kötelesség alól, miközben mi húzzuk az igát szótlanul. Bezzeg, ő megteheti – morgunk magunkban. Pedig tulajdonképpen mi is megtehetnénk, csak nem tanultuk meg a hogyant, vagy elfelejtettük, elfeledtették velünk dacos kiskölyökkorunkban a nemet mondás lehetőségét. És már nem is gondolunk bele, hogy a legtöbb helyzetben a nem a saját határaink, érdekeink védelmét, szükségleteink kinyilvánítását, a behódolás elhárítását jelenti. A nemmel tudjuk jelezni, hogy eddig s ne tovább, nekem ez már nem jó, nem felel meg, ez már nem én vagyok. Ha összeszorított szájjal hallgatunk, akkor a külvilág sosem tudja meg, hogy meddig mehet el velünk szemben, bennünk pedig csak gyűl és gyűl a sok frusztráció, elégedetlenség, csalódás, harag, és lassan ezeken az érzéseken át észleljük a körülöttünk lévők megnyilvánulásait. Az állandó megfelelésbe bele lehet fáradni, ki lehet és el lehet égni, és eljöhet az az idő, amikor már magunk sem tudjuk, hogy nekünk mi, hogyan, kivel, hol, mikor lenne jó.
Milyen érdekes, hogy többnyire fárasztónak, dühítőnek éljük meg gyermekeink, tanítványaink részéről, ha szembeszegülnek. Tud ilyen is lenni persze, ezért igyekszünk csírájában elfojtani a nemet mondás lehetőségét. Pedig választhatnánk akár azt is, hogy megtanítjuk nekik a nemet mondás művészetét! Nem a dacra, harcra, az állandó tagadásra és indulatos tiltakozásra gondolok, hanem arra, hogy mennyire fontos (lenne) megtanulni kiállni önmagunkért, felszólalni saját érdekünkben, felvállalni igényeinket, szükségleteinket – nem agresszív módon, de határozottan. Mert hihetetlen felszabadító ereje tud lenni egy jókor kimondott nemnek!
A szakirodalomban asszertív kommunikációnak mondják, amikor úgy tudjuk képviselni önmagunkat, hogy azzal nem a másikat támadjuk. Ehhez viszont fel kell ismernünk és meg kell tudjuk fogalmazni saját érzéseinket, valós szükségleteinket és igényeinket, aztán meg képesek kell legyünk meghallgatni a másik felet is, és ha konfliktus van közöttünk, akkor a kompromisszum felé elmozdulni úgy, hogy egyik félnek se kelljen behódolnia, fejet hajtania, és senki ne uralja le a másikat.
Jó hír, hogy az asszertív kommunikáció tanulható, a rossz viszont az, hogy saját közösségünk még elég nehezen tolerálja, nem nagyon tud mit kezdeni azzal, ha valaki képes határozottan nemet mondani egy helyzetre. Vegyük például az iskolát. A legtöbb pedagógus azonnali hatállyal büntet, és nem bocsátja meg, ha egy diák nemet mond, és saját maga elleni támadásnak éli meg a tiltakozást. Otthon is gyakran hangoztatjuk, hogy fiam, ameddig az én házamban élsz, azt és úgy csinálsz, amit és ahogy én mondom. Mi az, hogy nem?
A legfontosabb lenne azt megérteni, hogy a nem nem feltétlenül a másik személy elutasítását jelenti, hanem csak azt, hogy a helyzet, a másik tette, megnyilvánulása, elvárása, kérése most nem fér bele, nem ér össze a miénkkel. Ennyi, és nem több. Néha egyszerűen a nemmel mondunk magunkra igent.

Asztalos Ágnes

: an accessible web community