„Az öröklődés időben zajló párbeszéd, egy sor utasítás átadása generációról generációra. Saját szókincse van, amelyet maguk a gének alkotnak. Saját nyelvtana: az a mód, ahogyan az információ elrendeződik. Saját irodalma, amely az emberi lény létrehozásához szükséges többezernyi utasítást jelenti.” (Steve Jones) A Földön valaha mért leghidegebb hőmérsékletet 1983. július 21-én jegyezték a Déli-sarktól 1300 km-re, a kelet-antarktiszi jégmező közepén. Még az edzett csíkiak számára is elképzelhetetlen hideg, –82,9 Celsius-fok volt aznap… ezen a hőmérsékleten az acél szilánkokra törik. De ez a hely sem volt mindig ilyen zord. A mai Antarktisz jege alatt elterülő földkéreg valamikor a Gondwana néven ismert szuperkontinens része volt, és rajta cikászok és páfrányok között dinók és növényevő hüllők legelésztek. Kb. 80 millió évvel ezelőtt a szuperkontinens széttöredezett, és egyes darabjai déli irányba sodródtak, létrehozva egy buja növényzetű és érdekes állatvilágú ős-Antarktiszt. Völgyeit gyors folyók és mély tavak árasztották el, az erdőkben olyan egzotikus madarak éltek, mint az óriáspingvinek. De a természetes klímaváltozások miatt nagyjából 15 millió évvel ezelőtt eljöttek az olyan nyarak, amikor a téli jég már nem olvadt el, és a felszíni jég elzárta a tavak vizét a külvilágtól. Bolygónk további lehűlésével hatalmas gleccserek borították el az Antarktisz egész területét, és több kilométer vastag jégtakaróval borították be a földrészt erdőivel és tavaival együtt. Azóta az Antarktisz ilyen mélyhűtött állapotban van. Az első ember, aki a kontinensre lépett, egy amerikai hajós volt. John Davis 1821. február 7-én kötött ki az északi partvidéken, de állandó telepek csak a 20. században jöttek létre az első kutatóállomások megépülésével. 1956. február 13-án állították fel a parthoz közel az első ilyen kutatóállomást a szovjetek. A Mirnij nevű bázis pedig kiinduló állomása volt számos expedíciónak, amelyet az oroszok az ismeretlen földrész felderítésére indítottak. Ilyen expedíció volt az 1958-ban útnak indult hattagú csapat, amely a Föld mágneses pólusánál akart egy újabb kutatóállomást építeni. Decemberben, –55 Celsius-fokos hidegben a Föld déli mágneses pólusán létrehozták a Vosztok-állomást. Az állomás egyik fő célja az volt, hogy a gleccserek mélyére fúrva a régi korok éghajlati viszonyait őrző mintákat hozzanak a felszínre. 1970-ben, az első fúrások alkalmával 952 méter mélyre jutottak, és olyan jégrétegekhez jutottak el, amelyek több tízezer évvel ezelőtt keletkeztek. De a rekordot 1996-ban állították fel, amikor 3623 méteres mélységig jutottak le: itt már olyan jégrétegeket találtak, amelyek nagyjából 420 000 évvel ezelőtt keletkeztek. Ekkor azonban egy nagyon furcsa felfedezést tettek, pontosabban egy régebbi sejtés igazolódott be. A műholdas és a radaros vizsgálatok igazolták az orosz geológus, Andrej Petrovics Kapica elgondolását, miszerint a jégbe zárva, 3 és fél kilométer mélyen egy Ontario-tó nagyságú, 500 méter mély tó alussza Csipkerózsika-álmát. A fúrásokat még idejében leállították, így a fúrófejek nem szennyezték be a Vosztok-tó vizét a rájuk ragadt kémiai, esetleg növényi vagy állati maradványokkal. 2013-ban közölték az első eredményeket, és a tó vizéből vett minták alapján a kutatók megállapították, hogy a tó vizében virágzó fauna él, amelyek között megtalálhatók az egysejtű baktériumok, különböző gombák, sőt puhatestűek, férgek és az ízeltlábúak családjába sorolható összetettebb létformák is. Vajon hogy volt képes egy több százezer évig teljesen elzárt ökoszisztéma fennmaradni? Hisz ezeknek az élőlényeknek hihetetlen körülményekkel kellett megbirkózniuk: a –70 Celsius-fok körüli hideggel, a teljes sötétséggel és olyan nyomással, amelyik háromszázszor akkora, mint a felszíni tavakban. A válasz az ismert világegyetem legkülönlegesebb molekulája: a DNS! A Vosztok-tóból származó DNS-mintákat egy amerikai kutatócsoport vizsgálta meg, és azt találták, hogy a génszekvenciák nagy többsége még mindig azonos, vagy nagyon hasonlít a már ismert, földfelszíni baktériumok, gombák vagy ízeltlábúak génjeire. Valahogy tehát a jég fölött és mélyen alatta található, az élőlények alakját és működésüket meghatározó összetett genetikai információ több százezer éven át szinte teljesen hibátlanul átöröklődött! Ma már elég sok mindent tudnak a genetikusok az öröklődés működéséről, de nagyon hosszú utat kellett a tudósoknak végigjárniuk, hogy ide eljussanak. Ennek az érdekes történetnek a tanulmányozását már sorozatunk előző részében elkezdtük, és ezt szeretnénk most a következő részekben végigkísérni. Az „alkalmazott genetika” néhány érdekes, ókori példájával kezdtük, és Hippokratészig jutottunk el. A felsorolt eredményei mellett a legátgondoltabb és legegységesebb öröklődési elméletet is ő dolgozta ki. Felismerte, hogy az apa tulajdonságait az ondó viszi át az utódokba. Ebből kiindulva feltételezte, hogy a hölgyekben is kell lennie valami hasonló nedvnek. Úgy képzelte az öröklődés működését, hogy ezek a nedvek a test különböző részeiben keletkeznek, majd összegyűlnek a szaporítószervekben. Például az agyban keletkező nedvekből majd agy lesz. A fogamzáskor a szülői nedvek harcra kelnek egymással, és attól függően, hogy az atyai vagy az anyai „agynedv” győz, a gyermek agya az egyik vagy a másik szülőére fog hasonlítani. Ez a „nedv-elmélet” annyira megtetszett Hippokratésznak és iskolájának, hogy kidolgozták a testnedvek összetett elméletét, amely szerint az emberi szervezetben az időszakosan felgyülemlő ondónedvek mellett négyféle állandó nedvesség van: a vér, a phlegma, a fekete és a sárga epe. Az elmélet persze jórészt spekulatív jellegű volt, de jelentős mértékben filozófiai „örökség” is: az i. e. 5. században élt, nagyhatású görög gondolkodó, a filozófus, természettudós, orvos, költő és látnok Empedoklész négy őselemére vezethető vissza. Egy-egy nedvről feltételezték, hogy uralkodóvá válhat és meghatározhatja az ember személyiségét, sőt az egyes nedveket kapcsolatba hozták népekkel, égtájakkal, évszakokkal; és így a nedvelmélet nemcsak a gyógyászatot, de az öröklődésre vonatkozó felfogást is meghatározta. A késői ókorban már lelki tulajdonságokat is kapcsoltak a nedvekhez, és így kialakultak az emberi „alaptípusok”: a flegmatikus, a melankolikus, a kolerikus és a szangvinikus alkat. Az orvostudomány persze már rég túljutott a nedvelméleten, de ezeket a megjelöléséket ma is használják, és amikor jó humorú emberről beszélünk, bár ez nem jut eszünkbe, mégis a nedvelmélet értelmében fejezzük ki magunkat, hiszen a latin humor szó nedvet jelent. Sajnos „a Filozófus”, a nagy Arisztotelész más véleményen volt: ő úgy gondolta, hogy minden öröklött tulajdonság kizárólag az apától ered… az apai ondó határozza meg a gyermek összes belső és külső tulajdonságát, míg az anya csupán a „megformálandó nyersanyagot” szolgáltatja. De sem Hippokratész, sem Arisztotelész nem tudott választ adni Szókratész csipkelődésére: mi van, ha a gyerek egyik szülőre sem hasonlít? Ha hiszik, ha nem, egy másik nagy filozófus, Empedoklész úgy vélte, hogy ez akkor következhet be, ha az anyának a terhessége alatt megtetszik egy szobor! Nagyjából ennyit „tudtak” az ókorban az öröklődésről, de még ez is sokkal több volt annál, mint amit a középkori babonák és hiedelmek tükröznek. Nagy Péter