A létra fokán

Az elmúlt napokban egy épület homlokzatát igyekeztem időtállóvá tenni, azaz lefesteni. Állványzat hiányában létráról dolgoztam. Szerencsé(m)re a legmagasabb része eléggé kis felületű, úgyhogy a létra tökéletesen megfelelt az említett munkálatra.
Zárójelben megjegyzem, szeretem a fizikai munkát, hiszen közben jókat nosztalgiázom, gondolkodom az előttem álló feladatok kivitelezésén, a jövőn, szóval mindazon, ami foglalkoztat. Nem elhanyagolható szempont, hogy ott fent a magasban nem árt figyelni a munkára sem. Így amíg az egyik kezemmel festettem, addig a másikkal kapaszkodtam. Egy adott pillanatban – miközben jól elvoltam a gondolataimmal – azt vettem észre, hogy ha egy fokkal alább lépek, a homlokzat alját könnyebben elérem. Mire ezt észleltem, arra is rájöttem, hogy annyira kapaszkodtam, hogy alig tudtam elengedni a létra fokát, hogy lejjebb lépjek. Szoktuk mondani, hogy az embert az különbözteti meg az állatoktól, hogy tudja kezelni ösztöneit. Néha csak lassan, vagy nem úgy, ahogy szeretné.
Különben a fenti történet azt juttatta eszembe, hogy a hétköznapokban is gyakran úgy kapaszkodunk egy-egy élethelyzethez, mint ahogyan a létrán tettem. Gyakran látni politikust, aki már kiégett, és számtalan lehetősége lenne a továbblépéshez, de foggal-körömmel ragaszkodik a pozíciójához; de látni intézményvezetőket, akik képtelenek beismerni, hogy nem tudják úgy végezni feladatukat, ahogy kellene, mégis küzdenek a bársonyszékért. Aztán látni azt is, hogy sokan úgy kapaszkodnak társukhoz, munkahelyükhöz, hogy közben saját maguknak ártanak a leginkább. Napjaink kommersz szellemű világa azt diktálja, dobd ki, ne javítsd meg, vegyél újat, jön a következő, és így tovább. Vannak helyzetek, alkalmak, emberek, amikor/akikért harcolni, kapaszkodni kell, hiszen gyakran előfordul az emberi kapcsolatokban, hogy nemhogy az egyik fél kínlódik a nehézségekkel, hanem a másik is, és emiatt nem tud úgy kapcsolódni, ahogyan szeretné. Aztán vannak azok a helyzetek, amikor a továbblépés valóban megoldja a problémát. De hol a határ, meddig kell kapaszkodni a „létrán”? A választ ki tudja? Talán jelzi a lelkiismeret és a környezetünkben élő közösség is.
Gyakran egy-egy visszalépés a „létrán” sokkal többet segít a helyzetünkön, mint a feltörekvés. S jó figyelni a környezetünkből kapott jelzésekre! Akár politikusként, intézményvezetőként vagy csak egyszerű halandóként az sem árt, ha van némi önkritikánk. Vigyázzunk, hogy mihez és kihez kapaszkodunk, nehogy testünk, lelkünk hozzáragadjon, s évek múlva úgy emlékezzenek ránk, mint az átkos kor vezetőire!

Bíró István

: an accessible web community