Szakemberek szerint nemcsak az a szörnyű a leprában, hogy darabonként hullnak le a beteg tagjai, hanem az is, hogy a tagok annyira érzéketlenné válnak, hogy már nem is fáj nekik a veszteség. A léleknek is megvan a maga érzéktelenítő lepra-bacilusa: a közömbösség. Nem mondhatnánk, hogy új keletű betegség, már az Ószövetség lapjain találunk figyelmeztetést a közöny elkerülésére. Mégis úgy véljük, hogy mára a jelenség ijesztő méreteket öltött: egyre szélesebb körben és egyre fiatalabb korosztályban üti fel a fejét. Mind gyakrabban lehetünk tanúi a családon vagy az egyházon belüli közömbös magatartásnak, ami jelzi azt, hogy valóban baj van, jelzi azt, hogy elmúltak azok az idők, amikor templomot és iskolát lehetett építeni kalákával, puszta nemzeti, keresztényi elkötelezettségből, jelzi azt, hogy veszélyben a társadalom alapsejtje, a család. Vegyük szemügyre az egyik abszolút hétköznapi tevékenységünket, a közlekedést! Hányan állnak meg segítségüket felajánlani, ha meghibásodás miatt izzadunk az útszélen autó mellett? Hányan húznak le az úttestről, ha egy szirénázó mentőautót pillantanak meg a visszapillantó tükörben? Hány autó halad el az orrunk előtt, amíg valamelyik vezető végül beenged maga elé a mellékútról kikívánkozva? Amit naponta megélünk aszfalt-dzsungelünkben, több mint az udvariasság hiánya, ez már maga a kőkemény közömbösség. Ugyanez a magatartás tapasztalható, csupán a nézőpont változik: a szülő a tanár közömbösségét szidja, a tanár a diák érdektelenségét nehezményezi, a diák mindkét felnőtt felet apátiával vádolja. Ha figyelmesen vizsgálódunk, láthatjuk, hogy a kórkép fellelhető az élet valamennyi területén. Mégis legfájdalmasabb a családtagok és a gyülekezeti tagok egymással szembeni érzéktelensége, közömbössége. Ez az, amit legkevésbé várnánk, ez az, ami a leginkább fájhat – ha még van kinek… Istennek biztosan, mert Ő nem így teremtett, nem így tanított. Jézus Krisztus úgy járta végig földi útját, hogy mindig megrendült a belsője valahányszor szenvedést, betegséget, bűnt látott. Nemcsak tanított az irgalmas szamaritánusról, maga volt az Irgalmas Szamaritánus. Mi lehet az oka annak, hogy ennyire eltávolodtunk az ideális állapottól? Több közöny-okot is találunk, ha csak pusztán magunkba nézünk. Sokan nem is veszik észre a bajba jutott embert, s így közömbösségük oka puszta tudatlanság, vagy mondjuk ki, egyfajta lelki infantilizmus – ami magyarázatnak jó, de kifogásnak kevés. Mások túl kockázatosnak tartják, vagy nem akarnak pluszterhet magukra vállalni, s azzal nyugtatják lelkiismeretüket, hogy a másik ember baja nem az ő dolguk – azért fizetnek adót, hogy a fenntartott intézmények beavatkozzanak szükség esetén. Ismét mások úgy vélik, hogy nem éri meg, s ha már nincs nyernivalójuk, nem pazarolnak időt és energiát másokra. Mit lehet tenni a gyógyulásért? A leprának 1981 óta van gyógyszere, de csak akkor használ, ha idejében elkezdik a kezelést – az idült lepra halálos. Így van ez a lélek leprájával is. Csak az idejében elkezdett kezelés hatásos, különben teljes lelki halál következik be. Minél fiatalabb korban és minél szélesebb körben kell tanítani, hogy önkénteskedni, mások nehézségén segíteni, a közügyeket felvállalni, vagy a közösségért áldozatot hozni nem nyereség, vagy hangulat kérdése, hanem Istentől kapott szent feladat, melynek teljesítésétől szebb lesz a világ. S mindezt nem elég szóval hirdetni, meg is kell élni. Így lesz a lelkesedés pont olyan ragályos, mint a közöny. S ha magunktól nem megy, kérjünk erőt Fentről, mert megkapjuk, s így lesz életünk a szeretet, az irgalom és a lelkesedés iskolája, nem pedig a jóra való restség példája. Barticel-Kiss Krisztián református lelkész