Egy kalandra szeretném meghívni a kedves olvasókat. Minden bizonnyal ismerik azt a feszültséget, amit a „nem érek rá”, „nem volt időm”, „bocsánat, de rohannom kell” kifejezések magukkal vonnak. „A ráérés minden szeretet kezdete” – mondta egyszer Ingeborg Bachmann költőnő. A lassúság felfedezése, a ráérés egy jótékony kaland lehet mindenki számára, érdemes bár egy-két hétig „csak úgy” kipróbálni. Hétköznapjainkat lassabban, csendesebben, figyelmesebben élve, életünk egy szüntelen ünneppé válhat. És ki nem szeret ünnepelni….? Amikor ünneplünk, soha nem rohanunk, lassúbbak, figyelmesebbek, mosolygósabbak vagyunk. Mozgásunk lassúságán átragyog valami ebből az ünnepből. A hétköznapokban megtehetjük például, hogy lassan érintjük meg a dolgokat, írás közben tempósan vezetjük a tollunkat… időt hagyunk a beszélgetésre, az evésre… lassan, tudatosan eszünk, érezve az étel ízét, illatát…, járásunkat is lassúbbra foghatjuk, amikor egyik iroda ajtójától a másikig akarunk eljutni, vagy munkahelyünkről hazafelé megyünk…, szimbólummá válhat az öltözködésünk is, ahogyan levetem ruháimat, az aznapi fáradtságot is levetem. De sok más élethelyzetet ünnepként élhetünk meg egy kis tudatossággal, egy kis odafigyeléssel. Merjünk csak lenni! Figyeljünk csak arra, ahogyan meglátjuk a minket körülvevő dolgokat, tárgyakat, élőlényeket, embereket. Nemeshegyi Péter jezsuita atya szokta mondani: „ne csak nézzünk, hanem lássunk is”. Akkor kezdünk el látni, akkor válunk képessé arra, hogy valójában lássunk, meglássunk valóságokat, amikor valamit hosszan nézünk. Márk evangéliumában olvassuk (Mk 12, 41-44), hogy Jézus egyszer leült a kincstárral szembe, és nézte, hogyan dob a nép pénzt a perselybe. Így látta meg azt a szegény özvegyet, aki két fillért, vagyis az egész megélhetését a perselybe dobta. Jézus hosszan nézte a perselyhez járuló embereket, vagyis szemlélt egy helyzetet, és így, képessé vált arra, hogy meglássa azt, amit mások nem láttak meg. Amikor hosszan nézünk egy képet, sokkal többet látunk meg rajta, mint amit ránézésre, azaz első látásra észreveszünk. Lehet, hogy egy kép, egy élethelyzet, egy ember első látásra jó benyomást kelt bennem. Ha tovább nézem, ha szemlélem, akkor minden bizonnyal meglátok olyan dolgokat is, amelyek talán kevésbé vonzóak, sőt taszítóak lehetnek. Ez a mélyebb látás segíthet nekem, hogy tudatosabban döntsek valami mellett vagy valami ellen. Hosszan nézni valamit segít abban is, hogy egyre jobban megtanuljunk a jelenben élni. Megfigyelhetjük, hogy hétköznapjainkban, bár dolgozunk valamivel, vagy beszélgetünk valakivel, gondolatainkat mégis vagy múltbéli események, vagy a jövőbeni történések kötik le. Csak ritkán vagyunk teljes valónkkal a jelenben. Pedig Istennel a jelenben lehet találkozni. Hiszen Isten így nyilatkoztatta ki magát Mózesnek a csipkebokorban: én vagyok, aki vagyok (vö. Kiv 3,14). Én vagyok a mindig, mindenben jelenlévő Isten számodra. Gyakoroljuk tehát időnként azt, hogy néhány percig elidőzünk valami mellett. Hosszabban nézünk, jól megnézünk valamit, ami körülvesz: a felkelő nap, egy virág, egy arc, egy kép, az utcai forgalom. Megpihentetem a tekintetem a gyerekemen, aki épp a házi feladatát készíti, megpihentetem a tekintetem a feleségemen, amint az ebédet főzi, a férjemen, aki hazatérve az újság olvasásába mélyed. Amíg sorba állok az üzletben, megfigyelem az elárusító arcát, szavait, mozdulatait. A hétköznapok kínálják a legtöbb lehetőséget arra, hogy lelkünket a legkülönbözőbb módon gyakoroltassuk. Miközben ezt tesszük, egyszer csak arra jövünk rá, hogy valami megváltozott, már nem rohanok annyira, jobban ráérek, inkább észreveszem a szépet. Az ünnep kalandjára készülve, első lépésként megkérdezheti mindenki saját magától: Milyen az én látásom? Csak futó pillantás? Kapkodó vagy fürkésző tekintet? Mélybe néznek a szemeim? Én hiszem, mert tapasztalom, hogy mindenki számára, aki elindul a lassúság felfedezésének útján, hamarosan ünneppé válik a sokat emlegetett „szürke hétköznapja”. Dr. Darvas Piroska segítőnővér