A köztisztelet záloga

Nem vállalok túl nagy kockázatot, ha megállapítom, hogy rég nem volt ennyire aktuális a Tanú című kultuszfilm szállóigévé vált mondata: „A nemzetközi helyzet egyre fokozódik.” Legalábbis nehéz lenne másképp jellemezni egy olyan hétvégét, amely azzal kezdődött, hogy elhunyt az angol királynő, majd azzal folytatódott, hogy az ukrán hadsereg visszafoglalta az oroszoktól a harkivi régió több mint egyharmadát, és tegnap reggelre teljesen leállt a zaporizzsjai atomerőmű. Ehhez képest bagatell, hogy az Európai Unió arra készül, hogy duplájára emeli az uniós vízumért fizetendő illetéket az orosz turisták számára.
Az erről szóló hírek uralták a hírportálok címlapjait. Az angol királynő haláláról és III. Károly király trónra lépéséről szóló beszámolók ugyanakkor simán „verték” a háborús híreket. Állítólag véletlenek nincsenek. Ezúttal is minden bizonnyal van ebben a megállapításban valami.
Erzsébet királynő halálával ugyanis kétségkívül lezárult egy korszak nemcsak az Egyesült Királyság, hanem Európa és komolyabb túlzás nélkül az egész világ számára. Trónra lépése óta, azaz 1952-től kezdve nemzedékek egész sora nőtt fel úgy, hogy tudták: II. Erzsébet az angol királynő. Ez a tényállás azok közé a megingathatatlan bizonyosságok közé tartozott, amelyekből régen sem volt sok, és ma még kevesebb van meglehetősen izgága világunkban. II. Erzsébet uralkodása az állandóság jelképe volt. Halála pedig könyörtelenül emlékeztet bennünket saját mulandóságunkra. Ezért is jelenhetett meg ilyen rövid idő leforgása alatt is annyi méltatás, tisztelgő megemlékezés a brit uralkodóról.
II. Erzsébet ugyanis rendelkezett egy olyan tulajdonsággal, amelyet kevés országvezető, közéleti személyiség mondhat magáénak manapság. Köztiszteletben állt. Az egész világon mindenütt. Ráadásul ezt szinte feltűnésmentesen érte el, magától értetődő természetességgel. Jellemző ránk, emberekre, hogy erre csak olyankor eszmélünk rá, amikor az illető már nincs köztünk. Pedig ha belegondolunk, hogy napjaink közéletét a hatalom megszerzéséért és megtartásáért folytatott ádáz acsarkodás uralja, ahol szinte már senki nem tisztel senkit, eléggé nyilvánvalóvá válik, mekkora teljesítmény volt II. Erzsébeté.
A köztiszteletnek azonban ára van. Az immár néhai angol királynőnek egyszerűen nem volt más választása. Ha akarta, ha nem, uralkodnia kellett. Ő volt a trónörökös, és már huszonhat évesen le kellett ülnie a trónra. A brit alkotmányos monarchiában ez az uralkodás valójában nem jelentett tényleges hatalomgyakorlást, csupán protokolláris ügyintézést és az Egyesült Királyság diplomáciai képviseletét. A hatalmi harcokból kimaradt, munkája valóban egyfajta szolgálat volt. A köztisztelet kiérdemléséhez ugyanakkor tennie is kellett. Ez sokszor azt jelentette, hogy megosztó társadalmi kérdésekben képes kellett lennie csendben maradni. Kevesek képessége ez. Például soha nem élt a vétójogával. Kanadában – mert hivatalosan az észak-amerikai ország vezetője is egyben a mindenkori angol uralkodó – még nagyobb beleszólása lehetett volna, mert a kanadai alkotmány előírásai ezt lehetővé tették számára – és mégsem szólt bele semmibe.
Hirtelen nem is tudom, hogy minek nevezzem a királynőnek ezt a tulajdonságát. Illetve most, hogy már fél perce ezen gondolkodom, kezd derengeni valami… A szó, amelyet kerestem: bölcsesség. Talán ez volt a köztisztelet záloga.

Kiss Előd-Gergely

: an accessible web community