Mikor írsz rólunk is jegyzetet? – érdeklődtek tegnap derék kollégáim. Nem ígértem semmit. Pedig miért is ne? Elvégre szinte mindenkinek van munkahelye, és viszonylag ritkán fordul elő egy-egy vállalatnál, hogy mindenki robotszerűen végzi a munkáját, aztán hazamegy, mintha mi sem történt volna. Emberek vagyunk mindannyian, és az emberi természet velejárója, hogy kapcsolatokat teremt a többi emberrel. Ezért mondják erről a néha kissé öntelt fajról, hogy társas lény. Nincs ez másként a munkahelyen sem. A kreatív iparban pedig gyakran a termék minősége múlik a jó munkakapcsolatokon. Persze mindenki törekszik szétválasztani a munkát a magánéletétől. De lássuk be: ez teljes képtelenség. Különösen akkor, ha jó fejek a kollégák. És ezt nem csupán azért mondom, mert különben még lapzárta előtt megvernének. Szerencsére ennél sokkal jámborabbak. Nem én találtam ki, hogy a csapatmunka sokkal hatékonyabb, ha a csapat tagjai jól együtt tudnak működni egymással. Ez a létező legnagyobb közhelyek egyike. Naphosszat tudnak erről beszélni a menedzserképző tanfolyamok vezetői. Egy jó közösség azonban nem alakul ki magától, csak úgy megrendelésre. Az individuumok összessége varázsütésre még egy valamirevaló csapatot sem alkot, nemhogy közösséget. Amióta Csíkszeredába költöztem, gyakran hallom, hogy valami megoldódott, elintéződött, elrontódott. Mintha senki semmit meg nem oldott, el nem intézett vagy el nem rontott volna. Biztosan a mai ebédemet sem ette meg senki, hanem „megevődött”. Egyszer egyik kollégám még azt is leírta kéziratban egy beruházás kapcsán, hogy a szerződés „felbontódott”. Mert ezek a szerződések ilyenek: maguktól felbontódnak. Néha az a határozott benyomásom, hogy félünk felelősséget vállalni vagy legalább nevükön nevezni a dolgokat. Pedig semmi nem történik magától. Mindig valaki valamit tesz. Ha nem így lenne, nem történne semmi. Ez a jegyzet sem íródna meg csak úgy magától, ha nem ütögetném sűrűn a billentyűzetet. Hasonlóan működik ez a közösségépítéssel is. Tenni kell érte. Például meg kell hallgatni a másik embert. De az is belefér, ha egy mulatság után megtréfáljuk az átmeneti memóriazavarokkal küszködő kollégát, és elhitetjük vele, hogy a zongorára pakolta a tegnapi vacsorát. Később pedig együtt nevetünk rajta. Ehhez csupán arra van szükség, hogy kellő mennyiségű együttérzést tanúsítsunk iránta. A meghallgatás, a megértés ugyanis teljesen ingyen van. Miért ne használjuk? Meggyőződésem, hogy társadalmunk egészére ráférne az ilyesmi. Igaz, egy kisebb csapatot könnyebb összerázni, de igazán elgondolkodhatnánk azon, hogy vajon egyre inkább atomizálódó társadalmunk egészét hogyan tudnánk működő közösséggé varázsolni? Nem valószínű, hogy egyik napról a másikra megtaláljuk a helyes választ. Ellenben, ha gondolkodunk rajta és teszünk is érte, akkor egy árnyalatnyival talán jobb hely lenne ez a világ.

Kiss Előd-Gergely